2016. december 27., kedd

Év végi összegzés?

Szeretem megírni az év végén az összegzést és visszaolvasva látom, hogy a következő évem milyen volt az előzőekhez képest. Most talán kissé össze - vissza megyek majd az időben
Ahogy közeledett a karácsony, úgy Sára egyre sűrűbben kérdezte, "Az idén Jézuska hogyan hozza az ajándékokat, hogy ne lássuk meg?" Mindig összeszorult a gyomrom erre a mondatra és tudtam, ki kell találnom valami megoldást, ami számára is elfogadható, mert nem szeretném, ha megszűnne számára a varázs, mert Ő még hisz Benne. Már tavaly karácsonykor kitaláltam, hogy az idén minden ajándék egyesével lesz becsomagolva és úgy kerül a fa alá, mert az elmúlt években inkább ajándékszatyorban kaptamindenki, hogy ezzel is óvjam a környeztet. Igen, igyekeztem odafigyelni, hogy minél kevesebb "szemetet" generáljunk még karácsonykor is, ezért is nem volt több mint 10 éve igazi karácsonyfánk. Most azonban mindent másképpen képzeltem el. Szerencsére  a család is vevő volt az elképzeléseimre. Az ajándékokat még akkor becsomagoltam, amikor a gyerekeknek tanítás volt, így biztos lehettem benne, nem lát meg senki semmit. Arra azonban odafigyeltem, hogy a csomagolást később "újrahasznosíthassam" (ez utóbb kiderült sikeres volt). Rábeszéltek, hogy az idén legyen igazi fenyőfánk és igen, vágott. Egy ismerős kertész hozta, Ő is választotta ki. A korábbi években, amióta a szüleimmel lakunk, mindig úgy volt a karácsony, hogy előző nap este díszítettünk, gyerekekkel együtt, majd másnap, vagyis 24 - én késő délután lementünk Mamáékhoz és közben jött nálunk a Jézuska. Apu halála azonban mindent megváltoztatott. Ő nem szerette a karácsonyt, a rossz gyermekkori emlékek miatt, így igyekezett nem részt venni az "ünneplésben". Hihetetlenül hiányzott a morgolódása 😒 Végül azt találtam ki, hogy a Jézuska ír az idén egy levelet, hogy most éjszaka tenné az ajándékokat a fa alá, amit persze csak 24 - én késő délután lehet kibontani. A család szerint nem bizonyult túl jó ötletnek, mert Sára úgysem tudja megállni majd, de én hittem Benne. Az idén hatalmas, terebélyes fánk lett végül és Sára is elfogadta, hogy nem lehet az ajándékokhoz nyúlni (így csak számolgatta őket). A gyerekek inkább a karácsonyfával voltak egész nap elfoglalva és hihetetlenül boldogok voltak a fa miatt, mert tényleg nem volt még ekkora és ilyen szép fánk. Hihetetlen, hogy közben végig Apura gondoltam,  annyira hiányzott a morgása, a tiltakozása 😒 A gyerekek öröme viszont határtalan volt, ahogy bontogatták a csomagokat. 
Másnap, szintén a korábbi karácsonyokkal ellentétben jöttek hozzánk, vagyis jöttek valakiért. Elvitték az egyik kiskutyát (aznap pont 7 hónaposak voltak), akit karácsonyi ajándéknak szántak (nem, nem gyerek mellé!). Leírhatatlan érzés volt, hogy aznap családhoz kerül (pedig itt is jó dolga volt), majd másnap látni a fotót, hogy mennyire örült neki valaki. Azt nem lehet szavakba önteni 💗
Apu halála sok mindent megváltoztatott. Az első angol cocker alom nem sokkal azelőtt született és felfoghatatlan volt számomra, hogy egyszerre ott van az új élet és a múlandóság. A kicsik születésénél végig ott voltam (segítséggel születtek), majd Apu haláltusáját is szinte végignéztem és az utolsó utáni pillanatokban, percekben és órában is mellette voltam, amíg el nem vitték. Hatalmas a szakadék a két érzés között. Onnantól viszont számomra jött a mélyrepülés, a szakadék. Itt van a családom, akikről gondoskodnom kell így vagy úgy, de számítanak rám, azonban egy részem Vele halt. Igazából hosszú heteken keresztül csak a testem volt jelen. Nem akartam dolgozni, nem érdekelt semmi. Majd jött a szeptember, az iskolakezdés és ekkor vissza kellett jönnöm, mert valaki felrázott. Sára elsős lett és továbbra is a speciális iskolába járt, vagyis folytatta, de észre kellett vennem, hogy megváltozott, nem önmaga volt pár hét múlva. Egy ideig magamban tartottam, majd szép lassan elkezdett kijönni belőlem a nemtetszés és ez egyre hangosabb volt. Szerencsére a család is hamar észrevette, hogy valami nem stimmel. Sárát a lehető leghamarabb ki kell venni abból a közegből, de sajnos mi nem tehetjük, csak a Bizottság. Idegtépő hetek következtek. Kb úgy éreztem magam, mint amikor Sárával a műtőasztalon feküdtem és tudtam Ő már jól van, elvitték (kivitték Apához) és utána akartam menni, de nem lehetett, nem mozdulhattam, nem is tudtam, a szó legszorosabb értelmében meg volt kötve a kezem. Apa hihetetlen sokat segített és szerencsére Sára átmehetett másik iskolába és újra visszakaptuk Őt 💗  
Lassan magamon is éreztem az elmúlt hónapok negatív hatásait. Sajnos az egyik "betegségem" ideg alapon nagyon durván elfajult, ezért úgy döntöttem, hogy a hajfestésnek is véget kell vetnem. Majd amikor már lenőtt a festék, akkor szembetűnő lett   a változás. Megőszültem! Az eredeti hajszínem teljesen kifakult és elég sok ősz hajszál tarkította (tarkítja). Korábban mindig úgy éreztem, hogy nem is vagyok annyi idős, amennyi, csak papíron, mert kb 19 évesnek éreztem magam, de most nem, nagyon nem. Most a tükörbe nézve azt a 42 éves, ráncos, őszülő, megereszkedett nőt látom, aki valójában vagyok. Nem sajnáltatni akarom magam, de ez az év úgy érzem megtört teljesen és ott sírok, ahol senki sem lát. 
Tudom és érzem, hogy össze kell szednem magamat, de most még nem megy. Felelős vagyok a családomért, vagyis a Férjemért, a gyermekeinkért, az Anyukámért (akit nagyon szeretek, de néha Ő a negyedik gyerekem), de úgy érzem értem senki nem felel. Tudom, fel kell állni és tovább menni, újra felépíteni mindent és megtalálni önmagam.

2016. október 20., csütörtök

Reagálás egy megjegyzésre

Ma reggel egy korábbi, vagyis igencsak régi ( 2013. január ) blogbejegyzésemre érkezett egy megjegyzés. Azt gondolom, hogy illik rá reagálnom.
Kedves Névtelen (!) megjegyzést író! Bevallom meglepett a reggeli megjegyzésed, nem is igazán tudtam hova tenni és rájönni sem arra, hogy mi volt a célod vele. Amennyiben esetleg bántani, felidegesíteni akartál, akkor ez nem igazán sikerült. Még mielőtt jönne a kérdés, hogy miért csak ennyi órával később reagálok a mondataidra, akkor elárulom, hogy nem nagyon foglalkoztatott a téma és volt más tennivalóm is. Nem, nem vagyok ennyire nagy és elfoglalt ember, de van egy életem. Az írásodból az derült ki, hogy sajnos Neked nem igazán sikerült. Biztosan nagy név vagy az alkotók között, esetleg sajnát levédett márkával is rendelkezel, bár Ők nem nem érnek rá alacsonyabb szintű blogokat olvasni, főleg nem ilyeneket. Igazándiból a soraid alapján inkább megsajnáltalak! Biztosan Te egy meg nem értett művész / alkotó vagy, aki igyekszik folyamatosan a tökéletes képet  mutatni,  a munkájában, a környezetében, a családjában, de lesősorban az anyaságban. Vagy tényleg Te vagy az a bizonyos ember, akiről az a blogbejegyzés szólt. Változnak az emberek, de sajnos vannak, akik életük végéig tele lesznek utálattal, de ezt nem merik nyiltan felvállalni és végül magukra maradnak. 
Nem, nem ülök a magas lovon, messze nem vagyok tökéletes ember (nem is szeretnék), vétek és vétettem sok hibát, ja és tényleg nem vagyok tökéletes anya (ennek ellenkezőjét soha sehol nem állítottam, nem írtam le), viszont a gyermekeimnek igyekszem jó példát mutatni és tisztességben felnevelni, társsal!
Akit érdekel az előzmény, az itt elolvashatja (blogbejegyzés és alatta a megjegyzések !) : http://bottyanlelke.blogspot.hu/2013/01/mar-megint-kiakadtam.html
U.i. : talán lejáratom magam és elfordulnak így többen tőlem, de legalább vállalom a nevemet!
Üdvözlettel: 
Anita

2016. szeptember 22., csütörtök

Az elmúlt időszak margójára

Tegnap kihasználtam a jó időt és szerintem a nagyon kedves szomszédok türelmét is és két zsalugáteres ajtót, ami anno a régi házunk konyha ajtaiai voltak, lecsiszoltam. A több mint 13 évvel ezelőtti, nagyon is tisztességesen lelakkozott ajtók jól kifogtak rajtam :) Itt a képen a bal oldali van készen, illetve mellettük a régi, bontott ablakeretek, így már tudom majd festeni őket, hogy valami új szülessen belőlük.
Szükségem van valami újra, valami talakításra ismét, mert  a lelkem nem jó. Több hónapja nem alkottam. Tegnap azt éreztem, hogy ki kell tisztítani a fejemet, túl kell lennem, lépnem bizonyos dolgokon. Nagy zavar van bennem és ilyenkor szükségem van a változásra, ami általában a lakásban, átalakításában nyilvánul meg. Most a dolgozóm az, ahol valami nem jó, ahol pillanatnyilag nem azt érzem, amit kellene.
Májusban a kiskutyák születése (tervezett és teljesen hivatalos alom!), majd Apu betegsége és hírtelen halála a nyár közepén, teljesen felborított mindent :( Egyszerűen nem találom a helyemet, képtelen vagyok koncentrálni, alkotni, feleségnek és anyának lenni.
Kb 3 hete megint feltettem a megmaradt árukészletem egy részét eladásra, amely kb 1 hétig jelentett változást, de ismét visszasűlyedtem. Múlt héten a Férjemtől is megkaptam a magamét, hogy nem arra koncentrálom, amire kellene, illetve legfőképpen semmire, csak csapongok, türelmetlen vagyok és kiabálok. Szerinte az ékszerkészítést hanyagolnom kellene, helyette a kutyákra fordíthatnék több időt, de azt is tudja, hogy az ékszerek mit jelentenek nekem. Na, így még inkább összezavart! Nem, nem akarok lemondani az ékszerekről!
Az elmúlt hetem arról szólt, hogy a gyöngyeimet rendezgettem, próbáltam fűzésmintákat keresni a neten, de ez sem volt jó. Tegnap a csiszolás közben ismét elkezdett tisztulni a fejem, bár ez hozta az újabb kérdéseket.  A dolgozómmal valamit kezdenem kell első lépésként, de mit? Próbálom a félretett bútorokat ismét előszedni, de több dologhoz kötve vagyok, pl padlásfeljáró létra megközelítése, a falaknál több helyen törések (derékszögek hiánya), korábbi erkélyajtó (a nappali felől is ki kéne nézni valahogyan), fessek, ne fessek. Ezek mind - mind olyan apróságoknak tűnnek, de tudom, hogy nekem ez jelenti a kitisztulást, ha alakíthatok valamit a környeztetemen. Szükségem van a változásokra.
Az elmúlt napokban előkerült a karácsonyi téma, ami tudom még távolinak tűnik, de nem lehet elég korán elkezdeni készülni rá :D Tegnap délután elővettem az illatosított gyertyáimat és meglepő módon sokat segítettek (most is itt illatoznak mellettem :) ).
Azt hiszem ma nekiállok bútort festeni és jövő héten már teljes erőbedobással igyekszem újra alkotni, bár talán inkább varrni fogok, mert jönnek az ötletek, amelyekhez még a gyöngyöket is fel tudom használni :D 

2016. augusztus 16., kedd

Valami véget ért

Két hete már leírtam a szomorúságot, amely ért minket. Mindvégig a tegnapi naptól féltem és szerettem volna már "túl leni" rajta.
Július 31 - én, éjszaka Apukám örökre elaludt :( Gyorsan elvitte Őt a gyilkos kór, 6 hét alatt, így szinte felfogni sem volt időnk, de mindvégig velünk volt, mellette voltunk. Anyuval mi készítettük Őt elő az utolsó útjára, amelyre sokan azt mondják, nem lettek volna képesek rá. Én is féltem tőle, féltem attól, hogy milyen lesz, milyen egy halott teste, érintése, látványa és hogy valóban képes leszek - e arra, hogy megtartsam az ígéretemet. Ott, abban a pillanatban, azokban a percekben, abban a két órában valami más járt a fejemben. Ott feküdt Apukám és megadhatom Neki azt a végtiszteletet, amelyet idegen kezek nem adhatnak. Nem sírtam, csak néztem Őt ahogy megállapítja az orvos a halálát, ahogy később beteszik a "zsákba" és a kaporba, majd elviszik Őt csendben. Majd amikor visszajöttem a családomhoz és a Férjem mellé bújtam az ágyban, akkor jött elő minden, akkor törtek rám az érzések és akkor tudtam végre sírni.
Ez az élet rendje és legalább nem szenvedett sokat mondja mindenki. Valójában hosszú évek óta mindent elkövetett, hogy jóval korábban menjen el és saját maga állított falak között börtönben éljen, végül viszont nem az vitte magával. Emlékszem Apukámra, akit sokan vádoltak azzal, hogy nem is szeret, nem foglalkozik velem, de ez nem így volt. Amikor nehéz helyzetbe kerültem, akkor is "csak" Ő vette észre rajtam, Ő mondta ki, soha nem hozott meg helyettem döntéseket, nem próbált meg irányítani, de segített, mert szeretett. Sajnos évekkel később az ital hatására nagyon más ember lett és ezért egyre több volt a hangos szó és a tettlegesség. Sajnos a gyerekek csak morzsákat kaptak az igazi szerető Papából. Azt gondoltam, hogy a rossz emlékekkel nem foglalkozik, vagy nem is emlékszik rájuk, de a halála előtt kb két héttel mindenért bocsánatot kért tőlem és a legtöbb dologra élesen emlékezett, ahogyan én is. Mint kiderült, csak tőlem kért mindenért bocsánatot.
Amikor megtudtuk, hogy mennyire beteg, akkor nem is vettem róla tudomást, mert nem hittem el. Majd láttam a folyamatos hullámvölgyet, de ez még hihetetlenebbé tette számomra. Sajnos Vele nem lehetett beszélni soha a halálról, vagyis mindig leegyszerűsítette ezt a kérdést. Annyit mondott csak, hogy hozzá ne járjon ki senki a temetőbe. Ragaszkodtam hozzá, hogy itthon legyen velünk elhamvasztása után. Anyu, akivel 45 évig éltek házasságban, azt mondta, egyáltalán nem biztos abban, hogy képes itthon együtt élni a hamvaival, de végül belátta, hogy igazam van. Így már lassan másfél hete az urnája és fényképe mellett "közlekedünk". Szegény "végignézhette", amint kipakoljuk a műhelyét, melyre a gyűjtögetés volt a jellemző, ahova nem igazán tehettük be a lábunkat soha és pakolás közben meg is értettük, hogy miért volt ez így. Ahányszor elmentem most mellette mindig ránéztem és "boldog" voltam, amiért itt van velünk.
Szombaton volt a születésnapom, de nem éreztem. Egész nap az járt a fejemben, hogy mennyire nehéz volt Őt minden születésnapnál, vagy ünnepekkor felcsábítani magunkhoz a lakásban. Előttem volt egész nap a kép, ahogy állni szokott a lépcsőház ajtajában, a szekrényre támaszkodva, külső szemlélőként és a megfelelő pillanatot várta, hogy elköszönhessen és visszamehessen a saját kis "világába".
Tegnap a templomban végső búcsút vettünk Tőle és este már a kertben került végső nyugalomra.
Valahogy olyan, mintha el sem ment volna, hanem itt lenne köztünk ugyanabban a csendes magányában, ahogyan az elmúlt években élt

2016. július 31., vasárnap

Szállj, szállj sólyom szárnyán.........

"Kell még egy szó, mielőtt mennénk,
Kell még egy ölelés, ami végig elkísér, 
Az úton majd néha, gondolj reám, 
Ez a föld a tiéd, ha elmész, visszavár."


Tartozom ismét egy vallomással, mert talán többeteket megbántottalak az utóbbi hetekben, vagy nem értettétek a viselkedésemet. Sajnos ma van az a nap, amikor meg kell indokolnom :(

Éjszaka Apukám elaludt, örökre :( 
Az elmúlt napokban a sírás hullámokban tört rám és tegnap sajnos már ahogy fogtam a kezét, akkor sem tudtam visszatartani. Nem szenvedett és nagyon gyorsan ledöntötte Őt a halálos kór, szinte felfogni még mi sem tudtuk, nemhogy Ő. Itthon, a saját ágyában, a családja mellett távozott.
Aki ismerte Őt tudja, nem volt egyszerű ember. Sokat is veszekedtünk és sokak számára úgy tűnt, hogy nem is törődik velem. Mindig tudtam, hogy mennyire szeret és valójában nagyon is figyelt rám. Két hete bocsánatot kért tőlem mindenért, még az italért is. Nem Ő volt a világ legjobb Nagypapája, de a gyerekek ennek ellenére imádták (ebben a pillanatban a legkisebb még nem is tudja, hogy Papa nincs többé).
Mindig azt mondta, ha egyszer meghal, ne csináljunk semmi felhajtást, csak hamvasszuk el és szórjuk a csatornába és ne álljon ott felette senki. Itthon lesz velünk, mert képtelen lennék temetőbe "kivinni", itt van a családja és így mindig együtt lehetünk a későbbiekben is.

Valószínűleg most egy hosszabb szabadságra megyek, vagyis az augusztus hónapban nem tudok megrendeléseket készíteni, csak a meglévőket tudom postázni.

2016. május 29., vasárnap

Valami új születik

Azt hiszem nagyon sok miértre illik választ adnom, de elsődlegesen a miért is hallgatok ilyen sokat? :)
Lassan 2 éve, hogy úgy döntöttem, befejezem az alkatrészezést és csak ékszereket fogok készíteni. Akkortájt történt még valami, aminek semmi köze az addigi tevékenykedéseimhez. 
Nagyon szeretem a kutyákat, illetve kettő olyan fajta van, akiket különösen. Az egyik a puli (szomszédokra való tekintettel inkább csak csodálójuk maradok), a másik az angol cocker spániel. Velük bővült a családunk anno és azóta is. Belecsöppentünk valami teljesen más világba, ami olykor hihetetlen, olykor mesés, olykor pedig hatalmas csalódás. Itt szintén folyamatos hullámvasúton ülünk és néha nem tudjuk, hogy az a hétvége hogyan is végződik. Megismerkedtünk sok nagyon kedves emberrel, akikkel amúgy a sors soha nem hozott volna össze, mert annyira más a világunk.
A hétvégéink már nem csak családi programok, hanem kiállítások is egyben, folyamatos stresszel. Igen, úgy döntöttünk, hogy tenyészteni fogunk! Hivatalosan, nem szaporítóként, ahogy ezt többen gondolják.
Igen, a mi kutyáink első pillanattól olyan odafigyelést, gondoskodást kapnak, amelyet sokan el sem tudnak képzelni. Minőségi tápokon nevelkednek, a környezetükre odafigyelünk (van olyan betegség, amely ezzel már elkerülhető), folyamatosan velünk vannak, a család részei és igen, a lakásban vannak velünk (természetesen van hatalmas kennel is a mozgásra), folyamatosan kozmetikázva vannak + itthon is fürdenek, fésülködnek, kiállításokra járnak, ahol eredményeket produkálnak, genetikai szűréseik vannak, stb....
Többen kérdezték már, hogy ez megéri -e? Miért nem hozunk le almokat és adjuk el úgy a kutyákat, miért kell törzskönyv, stb................?
Nem SZAPORÍTUNK! Nem hozunk le almokat, csak a pénzért! A kutya egy élet, egy nagy - nagy felelősség! Betartunk minden szabályzatot, amelyet a nemzetközi "szövetség" előír!
A fentiekről itt tovább nem kívánnék magyarázkodni, jöjjön a lényeg :)

Kedd éjszaka megszületett az első alom, így most majd egy hónapig gyesen leszek a kicsikkel és persze az anyukával :) Mondjuk most vasárnap van és kb úgy érzem magam, mintha én szültem volna. Nem mozdulok el itthonról, folyamatosan segítek az etetésben és igen, még éjszaka is és úgy érzem magam, mint akin átment az úthenger és teljesen szét vagyok esve :D Olyan ismerős az érzés :D Az anyukára ugyanúgy odafigyelek, ahogy a kicsikre. Ismét valami ismeretlennel találkoztam és bevallom, a szülésnél jó, hogy jött segítség, vagyis annál sokkal több volt, ugyanis fel sem fogtam igazából mi történik, csak ültem és néztem végig.
A gyermekeinknek nagy - nagy hálával tartozom, mert pl pénteken Ők tartottak életben, Ők segítettek <3 Ott vannak Ők is és nem láb alatt, nem csak jönnek és nézegetnek, hanem kiveszik a részüket mindenben és tényleg hatalmas segítséget jelentenek :)

Most is az ékszerek kerülnek háttérbe, vagyis megrendelésre nem tudok készíteni az elkövetkező 1 hónapban semmit, csak a készleten lévőket tudjátok addig megvásárolni. Utána ígérem újult erővel készülnek ismét :)

Majd a piciket is megmutatom, de most még sehol sem láthatóak

2016. január 4., hétfő

Az idei első "munkanap"

Pár napja már kiírtam magamból a tavalyi év összegzését, így most az idei első "munkanap" ismét csak írok :)
Ma reggel elindult itthon az élet, Apa reggel elment dolgozni (pedig szabadságon van), gyerekek pedig iskolába, így csend és nyugalom honol, bár a kutyák azért gondoskodnak a lábam alatt némi életről :)
Ma reggel más volt, mint ilyenkor az ünnepek után szokott lenni, mert általában várom a végét, vagyis inkább a csendet, de most inkább az ürességet érzem. Ezt az első hetet még az aktív pihenésnek szántam, mert a "dolgozómat" szeretném kicsit az új elképzeléseimhez igazítani, amelynek a része, vagyis a kiindulási alapja, hogy össze kellene még raknom egy szekrényt és pakolászni, mert szeretném, ha minden kéznél lenne.
December elsején még olyan távolinak tűnt minden, vagyis az ünnep, de már megtanultam, nem szabad sürgetni semmit, így tényleg igazi volt a várakozás :) Talán azzal kezdődött minden, hogy új adventi naptár készült a gyerekeknek és az első hétvégén elmentünk az adventi vásárba. Alaphelyzetben nem szeretem a tömeget, de az adventi időszak más. Szeretek a karácsonyi vásárba bemenni a nagy tömegbe. Apa meg is jegyezte a gyerekeknek, hogy biztos még sokszor el kell oda vigyen az ünnep előtt. A másik, ami szinten már perverz, hogy ilyenkor a tömegben imádok plázázni, főleg az utolsó napokon, amikor mi csak sétálunk és nézelődünk és nézzük, ahogy a sok ember szinte céltalanul, kapkodva rohangál üzletről üzletre, sok szatyorral a kezükben és próbálnak valami ajándékszerűséget vadászni még. Az idén, vagyis tavaly már, először mi is kicsit megkéstünk, mert csak december elején vettük meg a kigondolt ajándékokat, de nem csak ebben volt más. A karácsonyi vásárba csak egyszer mentünk vissza, nem mentünk be a tömegbe plázázni és szinte nem is mentünk sehova. Tényleg az advent a várakozásról szólt és számomra a nyugalomról. Jó volt itthon lenni, nem gondolni semmire, nem kapkodni, nem rágörcsölni az ünnepre. 
Gyorsan eljött december 23 - a reggele, amikor is mi fel szoktuk állítani a fát, vagyis csak be a helyére. Ez minden évben okoz feszültséget, ahogy most is, de most átléptem rajta és vártam az estét, amikor díszítünk majd. Valahogy ez is más volt. Nem volt hangoskodás, a gyerekek nem vívtak, hogy valamelyik éppen nem jó helyre akasztja fel a díszeket, vagy túl sok kerülne egy helyre. Nyugalom és béke volt.
Az elmúlt két hétben sikerült sokat aludnom és tényleg csak a családdal lennem. Voltak napok, amikor a számítógépre csak ránéztem, vagy éppen be sem kapcsoltam. Egyszerűen ki akartam zárni mindent, pedig nem is így terveztem. Azt gondoltam, reggelente majd nézelődök a neten, keresem az inspiráló fotókat amíg a család alszik. Nem lett belőle semmi, ahogy abból sem, hogy majd fejben összerakom az idei évet, az új elképzeléseimet. Teljesen kikapcsoltam, ami itthon eddig még soha nem sikerült.
Lehet, hogy tényleg öregszem, de a család, a nyugalom már sokkal többet jelent bármi másnál. Tudom, ha nekikezdek mindannak, amit elterveztem, akkor menni fog. Ugyan megint kaptam negatív energiát, visszahúzást, de már csak szavakban ért el hozzám, a lelkemre, a gondolataimra nem hatott. Ennek fényében nagyon kíváncsi vagyok milyen is lesz ez az év.
Tegnap, vagyis január 3 - án "lebontottuk" a karácsonyfát délelőtt. Szinte minden évben ezen a napon szedjük le, de még soha nem esett ennyire nehezemre. Amíg fel volt díszítve, addig végig csodáltam, mert ennyire még nem tetszett egyik karácsonyfánk sem. Nem azért volt más, mert a díszek nagy részét én készítettem, hanem számomra valami különleges nyugalmat árasztott és teljes mértékben olyan volt, mint mi. Még a kutyáktól is sikerült megóvnom :) Szívesen néztem volna még tovább, de számára is kínzás lett volna még a lakásban napokat eltölteni, hisz ő kertbe való, de a legelegánsabb vendég volt, aki valaha is nálunk járt.
Soha nem teszek újévi fogadalmat. No nem azért, mert akkor be kellene tartanom, hanem egyszerűen feleslegesnek tartom. Amit viszont érzek, tudom, hogy sok mindent másképpen kell tennem és nem csak az idén. Apa pár hete azt mondta, hogy hiányzik Neki az a nő, aki még az esőnek is tudott örülni, mert mindenben meglátta a szépet, a jót és sajnos valahol ez a nő eltűnt, a feledés homályába merült. Nem fogok rágörcsölni, mert tudom, ahogy alakul a környezetem, úgy fogok én is visszatérni.
Ezeknek a fényében kezdem meg a 2016 - os esztendőt :)