2013. május 27., hétfő

Valami változik

Késő este van, körülöttem már mindenki szuszog, de nem tudok aludni, mert napok óta valami jár a fejemben és ma reggelre meg is fogalmazódott bennem. Egyszerűen ki kell írni magamból, még akkor is, ha többeknek nem fog tetszeni, bár szerintem a tetteim miatt ők már nem fognak olvasni.
Hozzáteszem, senkit sem szeretnék megbántani vele!
2 éve, hogy életemben először vettem gyöngyöt a kezembe és akkor körülöttem néhányan úgy gondolták, ezt nem kéne erőltetni, ebből sosem lesz semmi, nemhogy bevétel. Nem hallgattam senkire, csak mentem a fejem után, mint mindig :) Valóban úgy gondoltam, nem kellek senkinek, hisz láttam sokkal rosszabb minőséget, drágábban elkelni és sajnos vitték. Nem az zavart, hogy mekkora az eladása, hanem azon agyaltam, vajon mit csinálhatok rosszul? Aztán 1 éve kaptam egyik reggel egy zárt csoportba, a közösségi oldalon egy meghívót. Jó lehetőség volt, mert több alkotóval így kapcsolatba kerülhettem, segítettek és egy oldalon keresztül több ékszemet is sikerült (igencsak nyomott áron) eladni, de legalább így többen megismertek. Nagyon élveztem az ottlétet. Mindenki hozta az aktuális újdonságát mutogatni (nem bántás!), ha valaki valamit keresett, akkor ott segítettek, vagy csak érdekes vásárlója érkezett valakinek, akkor ott lehetett "panaszkodni". Aztán valami megváltozott. Két ember összekapott és olyan dolgok hangzottak el az egyik irányból, amit akkor sem tartottam tisztességesnek, hisz nem ránk, a többi alkotóra tartozott. Mélyen hallgattam, de megerősítést kaptam, hogy a másik alkotónak igaza van, mert én is így éreztem. Privát levelezésünkből utána sok minden kiderült. Onnantól kezdve szép lassan ugyan, de kezdett széthullani minden. Lassan megváltozott a tartalom, elmaradoztak a "megosztások", amire volt egy nagyon jó kifogás, a felfüggesztés. Lassan és nagyon halkan kiléptek alkotók, majd jöttek újak és némelyik nagyon "hangosan". Lassan átmentem csendes szemlélődőbe. A jókedvet átvette a tanácstalanság, a panaszkodás, a kibeszélés, a sértettség. Soha nem vertem nagydobra, ha nagy rendelésem volt, mert nem akartam vele másokat "bántani", hergelni. Viszont folyamatos volt a panaszkodás. Amikor az ember valahova azért megy, hogy kikapcsoljon kicsit a rohanásból, akkor nem erre kíváncsi. Néhány hetente benéztem és olvasgattam, de legtöbbször inkább csak idegesített az az elkeseredés, ami belengte az oldalt. Majd az egyik bejegyzésnél meglepődtem, hogy valaki mennyire "hangosan" kiabált egy másik alkotóra, mert az szóvá mert tenni valamit. Tipikus tyúk és tojás esete, de ettől még megmaradt bennem. Nagyon szerettem ennek az alkotónak a munkáit, mert mindig jókedvre derítettek. Megint eltelt pár hét, amíg nem jártam arra. Felvetődött egy kérdés és néhány "segítség" már érkezett is és egyszerűen nem bírtam ki, hozzá kellett szólnom. Több mint 30 éve a vállalkozók világában élek, így sok változást tapasztaltam már. Sőt, most sokkal jobban oda kell figyelnem, hogy talpon tudjak maradni, illetve előre jussak. Próbáltam elmagyarázni, hogy az miért nem jó úgy, de addig lett csavarva a dolog, hogy többen lehurrogtak és inkább befejeztem. Megint eltelt pér hét és benéztem. A korábbi sértett alkotó elkezdte megosztani közben az egyik albumát, ami már teljesen másról szólt, mint korábban. Ezzel semmi gond! Azzal viszont már van, amit csinál. Csupa - csupa másolat! Korábban viszont pont ezért volt felháborodva?!
Volt valaki, aki kezdetektől irritált és bevallom őszintén, nem tudom mitől alkotó, mert siralmas a minőség, amit produkál, de nagy a hangja, mindig okos és állítólag sok helyen van jelen :(
Az "i" - re a pontot viszont a legutolsó belépésem (hetekkel ezelőtt) tette fel egy bejegyzés, ami a számlázással volt kapcsolatos. Tény és való, hogy akik kicsik, nehezebben tűnnek fel a hivatalnak, mert hát van számla és nem feketén csinálják. Ez a látszat. A valóságban viszont ki sem tudnak tölteni egy számlát, pedig ők vállalkozók (!) és ráadásul még másoknak is bizonygatják, hogy ez így jó. Egymás után kb 5  - 6 ilyen jellegű "akkor is én vagyok az okosabb" bejegyzés volt. Szóval, nem szól semmiről az egész, csak mint a nénik, ülnek a padon :(
Szerencsére a sors itt, ebben a csoportban összehozott olyan emberekkel, akik azért érdeklődnek valójában a másik iránt, sőt ! Ugyanúgy titkolják, ha nagyobb eladás, rendelés érkezik, nehogy megszólják. Találtam igazi barátnőt is! Sokat köszönhetek Nekik, de azt hiszem most is bebizonyosodott, hogy nem vagyok közösségi ember, alkotó.
Fura érzés, hogy mindig is szerettem másoknak segíteni, velük örülni, velük szomorkodni, de csak azokkal, akik "megérdemelték", mert emberileg mások voltak, mint a többség. Hihetetlen, hogy egyre több hasonszőrű alkotóval találkozom és így együtt már nem kell magunkba fordulni, hanem támogatni tudjuk egymást.
Nagyon nehéz a mostani anyagi helyzet és persze egyszerre feleségnek, anyának lenni és dolgozni nagyon nehéz együtt. Viszont, ha nem segítünk olyan embereknek, akik valóban megérdemlik, akkor mi sem fogunk soha jót kapni (bár nem ezért teszem!)

Ismét zagyvaság? Lehet, de sajnos igaz minden egyes szava :(

2013. május 26., vasárnap

Végre Nő!

Az egészséges életmód közben sok mindennel szembesültem. Azt hiszem kezdett kitisztulni a fejem is és úgy vágytam még egy gyermekre, mintha nem is lenne egy sem. Nem volt nap, hogy ne beszéljünk róla. Egyszerűen elbőgtem magam, ha egy babát megláttam. Ekkora már elfogadtam, hogy igen feleség és anya vagyok és otthon van a helyem, mert másképpen nem működik az életünk. Az orvosom azt mondta, ok tegyünk egy próbát, de előre figyelmeztetett, hogy benne vagyok a korban és két császár után bizony rizikós. Amikor végre (szinte azonnal) teherbe estem, akkor ismét vegyes érzéseim voltak. Iszonyatosan boldog voltam, de éppen nem úgy álltunk anyagilag, hogy tudjuk vállalni. A Férjem folyamatosan számolt, hogy miként tudjuk megtartani. Amikor megszületett a döntés, onnantól életem legszebb 9 hónapja következett. Vállaltam minden kockázatot! Beköszöntött a válság, ami azért igencsak árnyékot vetett mindenre, bár mi még nem éreztük meg. Sokat kellett feküdnöm, de a reggeli tornámról nem kellett lemondanom a 8. hónap végéig. Minden korábbi rossz elszállt! Az örök pesszimistából szép lassan optimista lettem, kinyílt a világ előttem, Nő lettem! Már nem voltam többé kapkodó idegbeteg és szép lassan lehiggadtam. 
Elérkezett a szülés napja és élveztem a sok hitetlenkedést, mert boldog voltam, igen szülni jöttem és nem gurulok :) Ekkor jött egy nem várt esemény. Hosszú idő óta először döntést kellett hoznom, amit csak én tehettem meg, más nem. A Férjem okulva a legnagyobbiknál történtekből, nem segített. Utáltam Őt akkor, de tudtam, igaza van, mert kettőnk élete a tét. Végül nagyon jó választottam és a sajátomat kockáztattam. Fantasztikus érzés volt, amikor legelőször magamhoz ölelhettem. Többé már nem az az ember voltam! Az azt követő hetet elfelejteném nagyon szívesen. Végre ANYA lettem, mert a másik két gyerek is így kapott meg, talán életükben először. Az én legnagyobb tanítóm, a kislányunk, akinek azt hiszem az egész család köszönheti a mostani létét, a legnagyobb ajándék számomra, amit valaha is kaphattam! (Végszóra meg is hallottam "Szia anya!", mert megérkezett az óvodából :) )
Hosszú időn keresztül úgy csináltam mindent, hogy egész nap a kezemben volt, le sem tettem. Jól elkényeztettem, de egy percét sem bánom :)
Igazából Ő hozott vissza az életbe, illetve Ő mutattam meg mi is az, milyen anyának lenni, mit jelent a család. Nyilván nem azt akarom sugallni, hogy aki rossz anyának érzi magát, az addig szüljön gyermeket, amíg ezt az érzést meg nem ismeri, de egyértelműen kiderül az, az ember nem abban a pillanatban lesz anya, ahogy szül, hanem erre is meg kell érnie és elképzelhető, hogy menet közben érik azzá. 

2013. május 23., csütörtök

Menekülési út?

A két nagyobbik gyermekünknél nagyon sok ostobaságot követtem el (na nem ellenük!), de legfőképpen azt, hogy hallgattam minden "jó tanácsra". Időközben már rájöttem, hogy CSAK ! a saját érzéseink, a fejünk után szabad menni, mert akkor tudunk egészségesek lenni, egészséges kapcsolatban élni és egészséges gyermeket nevelni. Mindent ki kell zárni! Ezekről később majd.
Harcoltam nagyon sokat, de legfőképp magammal. Nekem szerencsém volt, mert a Férjem annyira szeret, hogy türelmes velem, kitartott mindvégig mellettem és nem bólintott rá mindenre, nem egy papucsférj! 
Sajnos a bezártsággal az is együtt jár, hogy az ember állandóan menni akar, de nincs lehetősége. Sajnos ez a tény még feszültebbé tesz egy nőt. Nálunk évekig ment az, hogy Apa hazaért és azonnal menni akartam és mindegy volt, hogy hova. Sokszor az is elég volt, hogy beültünk az autóba és csak mentünk. Sosem vettem figyelembe a Férjem fáradságát és ebből nagyon sok veszekedés is volt. Nem unatkoztam soha, de mégis.
Nálam is elérkezett az a pillanat, amikor kitaláltam valamit és belemenekültem. Volt lakás, kert, fogyókúra, vásárlás, torna, egészséges életmód, folyamatos sütés - főzés. Ahogy a Férjem mondja, néha eltűntem :)
Sosem szerettem magam körül az állandóságot, ami ugye a családdal együtt megváltozik, ezért folyamatosan rendezkedtem. Szerencsére a Svéd cégnek nagyon jó és gyerekbarát ötletei vannak, még a megfizethető kategóriában, illetve mindenki pénztárcájához tud igazodni. Hatalmas segítség! Így legalább a függönyök, a hozatok a kanapén, a székpárnák mindig cserélődhetnek, sőt a mosógépbe bedobva sem lesz baja. A kert, nagyon fontos, mert a bezártságot kicsit enyhíti, illetve kertész vagyok. Van egy kedvenc kertészetem, ami mára már üzletlánc lett, hatalmas választékkal, de itt az a legfontosabb számomra, hogy bizonyos időközönként el kell mennünk oda, mert fel tudok töltődni. Nem egyszer történt meg, elmentünk, nem vettünk semmit, de közel 1 órát bolyongtam bent, mert szükségem volt arra a környezetre.
Vásárlás. Az életünkben volt egy szakasz, amikor nagyon is jól éltünk anyagilag. A Férjem nem sokat törődött velem, mert szabadidejében vagy aludta, vagy az érdek barátokkal (az Ő társaságát keresték) volt elfoglalva. Az igazat megvallva egy farmer miatt mentünk el vásárolni, de nem kaptunk sehol. A legutolsó üzlet, amelyben korábban még sosem jártunk, egy nagyon elegáns hely volt, amiről azt gondoltuk, nem a mi árfekvésünk. Azért benéztünk. Döbbenetünkre azonnal kaptunk nekem farmert és sok minden mást is. Rövid időn belül viszont annyira függő lettem, hogy törzsvásárlói kártyánk is lett, aminél a kedvezmény az adott évben elköltött összeg után jár, sávosan. A végére már igen szép kedvezmény jött össze. Szóval, amikor azt éreztem, el vagyok hanyagolva, akkor oda be kellett menni és vásárolni.Mindig is tisztában voltam a pénznek az értékével, mennyit kell érte dolgozni, sőt még lánykoromban Anyu által varrt ruhákban, illetve turkálóban vásároltakban jártam. Szinte ünnepnek számított, ha újat tudtam venni.
Szép lassan ez a kor szak is lecsenget, mert anyagilag jött egy mélyebb pont. Ekkor már tornáztam javában és minden áron fogyni akartam, ami sikerült is, de a tükörben sosem azt láttam, amit mások, mindig kövérebb volt, aki visszanézett rám és ettől csak még többet tornáztam. Mellette persze elkezdtem diétásabban enni (az egyik legismertebb életmódot követve), de ezt a szervezetem csak 6 hónapig tolerálta. Senkinek nem mertem bevallani a sok rosszullétet, az ájulást, de végül nem tudtam tovább titkolni. Na ekkor jött életemben először az internet segítsége. Elkezdtem az egészséges recepteket keresni, majd jött egy nagyon mély pont anyagilag és rákényszerültem a főzésre. Talán ez volt az első és szinte egyetlen olyan pozitív dolog, amiben az egész család részt vett és még jót is tettem. Azért itt is a ló másik oldalán kötöttem ki, mert reggel, amikor elmentek otthonról bementem a konyhába és legközelebb csak vacsora után jöttem ki.

Mindenkinek megvan a menekülési út, csak nem mindegy, hogy a valóságtól mennyire kerül messzire.

2013. május 16., csütörtök

Vannak napok

Vannak napok, amikor az ember azt érzi, összecsaptak a hullámok a feje felett. A legapróbb neszre, nézésre, akár egy szóra is hirtelen felkapja a vizet és kiabálni kezd. Persze a család sokszor nem érti, hisz most sem voltak hangosabbak, nem néztek csúnyábban és megint csak egyszerre hárman - négyen beszélnek az emberhez, akkor meg most miért? Azt sem tudjuk hova kapjunk, hisz minden fontos, mindennel el kell készülni időben és nem hanyagolhatunk senkit. Nagyon nehéz, de meg kell állni! Át kell gondolni az elkövetkező teendőket, a rendelkezésre álló időt és fontossági sorrendet kell felállítani. Borzasztó nehéz :( Sajnos a sok kapkodástól az ember még fáradtabb, nehezebben teljesít és ingerült lesz. Persze a gyerek is akkor ébred, vagy éppen nem akar elaludni, vagy szomjas, vagy csak éppen nem ér el valamit, amikor nekünk ezer dolgunk lenne. Na jó, hétköznap 7 - 15.45 - ig elvileg enyém a lakás, nincsenek körülöttem a gyerekek, de annyi mindent szeretnék megcsinálni, új ötleteket megvalósítani, közben jönnek a rendelések és amikor azt gondolom, végre útól értem magam, akkor beesik valami nagy, amire nem számítottam. Persze, ez nagyon jó, de kezdődik újra a kapkodás és tornyosul minden.
Van viszont egy nagyon jó és mindenki, aki hasonló cipőben jár, mit én, egy elérhető dolog. A reggeli edzés. Na, nem a konditeremre, a nagy beruházást igénylő dolgokra gondolok és nem is a dvd előtt végzett nyugdíjas tornára, hanem az edzésre!
Több éven keresztül éltünk úgy, hogy minden reggel szépen 4.30 - kor felkeltem és mire a család felébredt, addigra ki is jöttem a zuhany alól és nem volt fennakadás. Az elmúlt 2 évben azonban ez kimaradt, mert nem igazán volt rá időm és persze fáradt is voltam. A Férjem kedvenc mondata " Arra van ideje az embernek, amire szakít " . Igaza van ! Sajnos van egy betegségem, ami a legkisebb szülése után csak rosszabb lett. Már odáig jutottam, hogy reggelente nem tudtam felülni az ágyban. Na, ekkor jött az elhatározás, ismét edzenem kell! Bevallom, mindig csak a hassal és az alsótesttel foglalkoztam, de most súlyokat vettem a kezembe, életemben először :) Másnap reggel az egy dolog, hogy izomlázam volt, de hosszú - hosszú évek óta először nem éreztem fájdalmat a hátamban !
Ez hogyan is kapcsolódik ide? Minden reggel (nyilván a lehetőségekhez igazítva), ha így kezded a napot, akkor biztosan van 1 kerek órád magadra és a nap hátralévő részére is nyersz időt, sőt, türelmet! Olyan edzést kell választani (nem dvd!), ami mellett nem tudsz gondolkodni, nem kalandozol el, mert a gyakorlat helyes végrehajtásához figyelned kell, illetve számolni és igen, megterhelőek ezek a gyakorlatok, de utána másképp látsz mindent. A tested energiái felszabadulnak, az agyad tisztább lesz és jobban bírod a napot. Most jön a következő kifogás, a gyakorlatok. Nagyon egyszerű, hisz az interneten számos video fent van és ha nincs előéleted, akkor néhányak, akár több részletben is végignézhetsz, így lesz elképzelésed a miről és a hogyanról. Nincs súlyzód? Ez sem kifogás!Miután nem az a cél, hogy komoly izomzatot építsünk magunkra, így nagy súlyokra sincs szükségünk, mert az otthon található forrásokból is meg tudjuk oldani. Kényelmesen 0,5 - 1 kg - t biztosan és ehhez nincs is szükség másra, mint a legolcsóbb mezei sóra, esetleg homokra, fél - vagy 0,75 literes üres műanyag palackra és egy kidobásra váró, erősebb szövésű (akár nylon) harisnyára!
Lelkileg is hidd el nagyon jót tesz és utána jobban tudsz gondolkodni, alkotni, vagy egy nagyobb, nem túl kellemes feladatra is több energiád lesz. Nem mellesleg, az otthon lévő anyukák többsége azért valljuk be, rendelkezik itt - ott némi párnával, kisebbel - nagyobbal és az önbecsülésünknek is nagyon jót tesz, mert kb 1 hét után érezhető, látható változást hoz :)
Még egy kikapcsolódási, feltöltési lehetőség, az esti séta! Tegnap ismét megtapasztaltam a hatását :) Bár már viszonylag késő volt (igen, mert a munkától nem tudtam elszakadni), de elmentünk kb 30 percre sétálni Apával, a legkisebb gyermekkel és a Dave - vel, az idősebbik spánielünkkel. Már a lakásból kimozdulva is jobb és szebb lett minden, de a két "gyerek" erre csak rásegített :) Látni, amint a kicsi fogja a pórázt, a kutya húzza, de azért próbálnak egymásra is figyelni, látni az örömüket ( a kicsi feladatot kapott, Dave örül a sétának) fantasztikus érzés és persze jó nagyokat nevettünk :)
Még egy hasznos tanács! Együnk sokkal kevesebb káros szénhidrátot, amely hirtelen emeli meg a vércukrot, majd olyan hirtelen le is esik tőle! 

2013. május 13., hétfő

A házasság megváltoztatja a párokat?

Igen, azt hiszem a legtöbb házasságban komoly problémát jelent, bár általában a férjek nehezményezik. Ez egy sokkal bonyolultabb, összetettebb dolog, nem lehet csak úgy általánosítani. Nyilván minden nő sokkal jobban ad magára, jobban igyekszik, de a férfiak is. Nem az esküvő, nem az a bizonyos papír változtatja meg az életünket, hanem a helyzetek, illetve leginkább a gyermek születése, ami már a várandóság első pillanataiban elkezdődik. Persze vannak nők, akik onnantól a "jó nő" kategóriából a tehén felé tendálnak és talán úgy is maradnak, mert van kifogás, hogy innentől kezdve miért nem kell tovább koplalni. Ez már egy korábbi témám is volt. Most valóban a másik csoporthoz tartozó nőket érintő "problémáról" szeretnék írni.
Megtörtént a gyermekkorunk óta áhított nagy nap és oldalunkon ott áll a kiválasztott férfi (igen, mert mindig a nő választ, akár tudatosan, akár tudat alatt) és onnantól biztosra tudjuk, hogy mellette biztonságban élhetjük az életünket. Fantasztikus minden nap, reggelente a szerelmünk mellett ébredni, vagy Ő ébreszt a kávéval, munkába menet előtt még kicsit beszélgetni, majd egész nap róla álmodozni, délután, vagy este közös vásárlás, főzés, fürdés és ismét mellé bújhatunk az ágyban. A munkahelyi stresszt magunk mögött tudjuk hagyni, mert azzal ráérünk csak holnap foglalkozni újra. Majd jön a megérzés, mert egyik pillanatról a másikra, megmagyarázhatatlanul furcsán állunk a másikhoz. Igen, a tesz pozitív és vegyes érzelmekkel teli. Na, innentől életünk végéig jön az aggódás, az idegesség. A munkahelyen hogyan mondjuk el, mikor menjünk el betegállományba (mert ugye ki is rúghatnak), valóban jó ötlet, mennyit mutat a mérleg, mit vegyek meg, milyen lesz a szülés, mihez is kezdek, ha már megszületett ? Az hiszem, ezeknek a kérdéseknek sosincs vége, de ez normális is :)
Megszületik a baba és bizony ahelyett, hogy valóban boldogok lennén, csak szorongunk :( Hangosan sosem mondjuk ki, mert nem illik, csak legyintenek rá, jönnek a jó tanácsok (!) és persze kellemetlen, mert csak mi érezzük ezt. Egyáltalán nem így van! Minden egészséges nőben ott vannak a kételyek, ez természetes, ez jelenti, hogy érettek vagyunk érzelmileg is az anyaságra és nem csak a biológiai óránk szerint.
Megváltozik minden az életünkben, amire nem is lehet felkészülni. A napoknak sosincs vége és amikor egy picit meg tudnánk állni, akkor jön egy nemvárt, vagy csak pár perccel későbbre várt esemény. A férfiaknak fogalmuk sincs, hogy egy gyermek mekkora felelősséggel jár, mert amikor ők vannak vele, akkor nyugodtan le tudnak ülni meccset, Forma 1 - et nézni, aludni, a net elé leülni, vagy csak éppen eszükbe jut valami és azonnal telefonálni és nagyon nem értik meg, hogy min stresszelünk egész nap. A gond akkor kezdődik, ha a pici sírni kezd, vagy esetleg (nagyobb gyermek esetében) elesett, megütötte magát. Akkor a pánik és az idegesség jön, majd a telefon elég ingerült hangon, hogy mikor érkezünk már haza.
Furcsa mód a férfiaknak belefér, hogy kicsit tovább bent maradjanak a munkahelyükön, esetleg több vidéki, külföldi utat vállaljanak (mindezt persze szigorúan csak a plusz pénz miatt), vagy elmenjenek a haverokkal sörözni, mert a nagy hajtásban kell a kikapcsolódás és persze melyik férfinak van kedve eset egy félidegroncshoz hazamenni, aki vagy hallgat mélyen, vagy panaszkodik. Ja igen, ha ahhoz van szokva, hogy sokat beszélsz, akkor furcsája, ha nem szólsz, ha pedig egyébként türelmes és halk vagy, akkor miért panaszkodsz megállás nélkül? Tipikus nyuszi eset!
A nőnek nincs munkaideje, mert szinte a nap 24 órájában figyel, teszi a dolgát és este vagy azonnal elalszik, vagy egyáltalán nem tud aludni. A férfiaknak mindeközben semmit sem változott az életük, továbbra is csak a munkahelyen kell észnél lenni, döntéseket hozni.
Egyébként a végén mindig ők sértődnek be és mondják azt, hogy
 "Régen nem ilyen voltál" = mindig, minden helyzetben kapható voltál bármire,
"mindig mosolyogtál" = most tiszta idegroncs vagy,
"azelőtt én voltam az első" = most a napi teendőid sora sosem ér véget és néhány dolog nem várhat reggelig, mint a gyermek sem,
"régen azonnal felcsillant a szemed és azonnal indulhattunk is (na jó, a fürdőben töltött 2 óra után) " = most ruhám sincs, de a gyermeket sem biztos, hogy az utolsó pillanatban el tudja valaki vállalni

Persze, vannak férfiak, akik legalább látják, hogy mennyit változott az életünk, de nem mindig tudják tolerálni és bármennyit is segítenek, az csak a jéghegy csúcsa.

Ma 13 éve kérte meg a férjem a kezemet és jól döntöttem, hogy azt a 24 órát mérlegeléssel töltöttem, mert fantasztikus Férj és Apa, csak hát Neki is megvannak a kisfiús sértődések :) Bár lehet egy igazi férfi csak így tökéletes? :)

2013. május 12., vasárnap

A valóság elöli menekülés

Szerintem többen átélték már, bár az a rosszabb, ha mi magunk nem is vesszük észre, csak a környezetünk, a családunk kezdi megsínyleni, amikor a problémák elöl belemenekülünk valamibe, vagy érdekes új "hóbortjaink" lesznek.
Bármennyire is szeretnénk már gyermeket, vagy esetleg egy nem vár terhességet tartunk meg, akkor is ez első szembenézés a valósággal, amikor hazaérkezünk a kórházból és rájövünk arra, hogy a mi életünk változott csak meg, de az teljesen, illetve a baba sem úgy működik, ahogy azt dr. Spock leírta, vagy a sok okos "jó tanácsban", pusztán csak (!) segítségből elmondták. Eleinte a napok nagyon egyformák, fáradtak vagyunk és bizony az etetések, a fejések véget nem érő szakaszát éljük, némi éjszakázással fűszerezve, mert ugye Apa reggel dolgozni megy, így szüksége van az alvásra. A testünkkel is nehezen birkózunk meg, a legnagyobb ellenségünk a tükör. Az egykoron Nőként emlegetett valakit sehol sem találjuk, csak a négy fal közé, egy síró babával bezárt, vadidegen, nyúzott, csapzott, zsíros hajú, lógó hasú és mellű (ez utóbbi még feszít és fáj is), Apa kitérdesedett melegítőjében lévő "szörny" néz vissza ránk. Egész nap a lakásban vagyunk, esetleg az udvaron a babával, de nincs emberi szó, csak a sírás, amit szép lassan mi is átveszünk és még kilátástalanabbá teszi a helyzetünk, hogy amikor este Apa fáradtan haza ér, akkor elmeséli az aznapi történéseket, amire mi nem is tudunk reagálni, maximum azzal, hogy aznap hány darab pelenka, hány ruhacsere volt. Meg sem próbálunk beszélni, hogy min megyünk keresztül, mert ez csak velünk fordulhat elő, csak minket érintő probléma és különben is, ha ezt bevallanánk valakinek, akkor nem is lennénk jó anyák. Viszont számomra van ennél is rosszabb: 1. mindegy milyen kicsi is a gyermek, csatlakozunk a játszótéren ücsörgő, csacsogó anyukához, ami már önmagában is egyenes út a totális begolyózáshoz és a magunk becsapásához. 2. jön valamelyik nagymama segítség címszóval és folyamatosan arról beszél mit csinálunk rosszul, na meg az ő idejükben bizony nem volt depresszió. Ez utóbbival egyet is értek és el is hiszem, mert mondjuk 30 évvel ezelőtt az embert nem rúgták ki azért a munkahelyéről, mert várandós lett, a férjek szinte másodpercre pontosan érkeztek haza, még délután, a hétvégéket otthon töltötték, ja és a nagymamák valóban nyugdíjasok voltak.
Az ember lánya elkezdi magát emészteni, hogy ő miért is érzi mindazt, amit érez, ő biztosan nem jó anya, valamit ő csinál rosszul, egész nap be van zárva, haszontalan, nincs önálló élete és csak ő adott fel mindent. Szerintem ezek teljesen normális gondolatok! Akkor van gond, ha ezek közül egyik sem fordul meg a fejünkben, az valóban nem jó anya, nem jó feleség. Ezeken mind keresztül mentem és tudom miről beszélek.
Eljön az az időszak, hogy a gyermek már kicsit nagyobb és végre van egy napirend. Természetesen saját magunkhoz képest még jelentősen lassabbak vagyunk és még inkább lassítjuk azzal, hogy igyekszünk a lehető legtöbb dolgot elintézni, megcsinálni addig, amíg a kicsi alszik, vagy legalább talált valami aprócska dolgot, ami kb 10 percig leköti a figyelmét. Ettől még hamarabb elfáradunk!
Majd jön az internet, mert ugye sem idő, sem lehetőség nincs kimozdulni itthonról. Itt jön az a pont, ahol az ember vagy teljesen elkeveredik, vagy a helyesebb útra kerül. Keresünk különböző fórumokat, ahol az anyukák a jobbnál jobb tanácsokat osztogatják egymásnak, amitől rájövünk, hogy még bénábbak vagyunk, mint hittük. A lehető legrosszabb viszont az, amikor e gyermeknek kezdünk el ruhát, vagy játékot keresni az internetem. Ami egy bizonyos szintig rendben is van, de van egy pont, amin áll, vagy bukik minden. Függőséget okoz, mint a játékgépek! Először csak több apróságot, esetleg több helyről kezdünk el vásárolni, majd egyre nagyobban kezdünk játszani. Ez a folyamat egy idő után már veszélyes lesz! A legjobb megoldás, amikor valaki inkább a kézimunka oldalakat kezdi el bújni, mert időnk van, be vagyunk zárva és a gyermeknek amúgy is kell ez meg az. Persze az ezekhez kapcsolódó alapanyagok beszerzése is az internethez van kötve, de nem okoz függőséget, maximum a folyamatos ötletek keresése :)
Lassan azonban tudatosul bennünk, hogy bizony jön az első karácsony és nem tudunk mit rakni a fa alá, mert nincs önálló keresetünk és Apának a saját pénzéből venni ajándékot az ugye nem olyan frappáns dolog, illetve a gyedből, családiból sem illik elvenni. Itt jön egy hatalmas törés! Amíg vártuk a babát, addig együtt döntöttünk mindenről, együtt mentünk el, választottuk ki, vettük meg, sőt folyamatosan, ahogy nőtt a pocak még ruhát is kaptunk. Most van egy szétnyúzott papucsunk, mert egész nap abban vagyunk, a szekrény mélyéről előkotort melegítőnk és több foltos pólónk, mert már a sok büfizéstől nem jön ki belőle semmi.
Viszont teregetéskor, vasaláskor, Apa munkába indulásakor rájövünk arra, hogy igen, neki van mit felvennie, ő minden nap szinte makulátlanul néz ki, mert még a munkásruha is tiszta rajta, vagy az öltönyét előző nap hozta el a tisztítóból, de nekünk mi van?
Na ez egy olyan dolog, amit viszont egy férfival nem is érdemes megosztani, mert sosem fogja átérezni,megérteni pedig pláne!
Sajnos a mai világ olyan, ha egy nő már szült, akkor szinte esélye sincs arra, hogy újra munkahelyen, emberként élhessen, dolgozhasson, mert részint nincs munkahely, részint a gyermek bármikor beteg lehet és igazából Apu sem szereti, ha nincs meg a nyugodt otthoni háttér.
Ez utóbbira egy nagyon jó példa van. Apu megszokta, hogy amikor hazajön, mi otthon vagyunk és bármikor jön haza, mi akkor is ott vagyunk. Igen ám, de egy nagyobb gyermeknél már ott vannak a szülői programok : szülői értekezlet, karácsonyi műsor, Anyák napja, stb............... Ekkor jön a gond! Anya elmegy szülőire, Apa siet haza, mert a gyermekre neki kell vigyáznia. Ott marad egyedül és nagyon nem találja a helyét, szinte percenként nézeget az órájára, hogy vajon mikor érkezünk, esetleg sms-t küld valami kifogással. Persze mi annyira nem igyekszünk haza, mert végre felnőttek között lehetünk. A műsoroknál pedig Apa az üres lakásba megy haza. Ez számára a lehető legrosszabb, mert nem nyitják ki előre a kaput, az ajtót, nem talál semmit, nincs kinek beszámolni a napjáról, akkor azonnal. Ezeket a helyzeteket kivétel nélkül minden férj utálja!

2013. május 10., péntek

Beállás a sorba?

Soha nem voltam az a fajta ember, aki szereti a kötöttségeket, a megszorításokat, a szabályokat, szerettem a magam életét élni, még ha néha önpusztító is volt, de az anyasággal együtt már sok mindenről le kell mondani.
A nagylányunk születése után már végképp nem voltam önmagam. Persze folyamatosan ki akartam törni.
Szerencsére a szüleim mindig is a munkára neveltek, így a férjhezmenetel előtt dolgoztam már iskola mellett, illetve munka mellett is tanultam. Határozottan szenvedtem a hétvégéken, vagy az ünnepnapokon. A Férjem vállalkozásánál ugyan dolgoztam és minden nap mentünk vele, de az nem ugyanaz volt. Már a lányunkon kívül nemvolt felelősségem, nem éreztem fontosnak magam. Amikor ügyintézni való volt, akkor az egyik emberünknek, vagy éppen a könyvelőnek adtam egy meghatalmazást, a Férjem, vagy a titkárnőnk telefonált le helyettem mindent. 18 hónapos volt a lányunk, amikor már nem bírtam tovább és visszamentem a régi munkahelyemre dolgozni. 5 hét után azonban dönteni kellett, család és munka között, mert bizony naponta a lányunkat csak másfél órát láttam (bár akkor úgy éltem meg, hogy nekem ez így jó), hétvégéken pedig kézzel mostam, még azt is, amit előző héten már kimostam. A család mellett döntöttem, de kényszerből, mert már a régi munkahelyem sem volt a régi, illetve a hozzám való állásuk. Megszoktam, hogy korábban mindig ugratnak, de komolyan vesznek mégis, felelősségteljes munkát kapok, most meg semmi. Teljesen befordultam. Maradt az egyhangúság, a kávé és a cigi. Igazából a lányunkat elláttam, de csak kötelességből, nem voltak céljaim, csak az, hogy az adott napot túléljem. Nem beszéltem róla senkinek, mert szégyelltem és mert úgysem értenék meg.
Majd jött egy kényszerlehetőség, hogy végre leköltözhetünk saját házba és így tényleg család lehetünk, de ehhez hitelt kellett felvenni és aláírni még egy gyermeket. Közben találtunk egy másik orvost, akiben nagyon bíztam és valóban megkérdeztük, hogy mi lenne, ha szeretnénk még egy gyermeket. Türelmet javasolt, mert bizony császáros volt a nagylány és igen sokat fogytam, a szervezetemnek szüksége volt, hogy erősödjön. Csodák csodájára a második hónapban teherbe estem. Közben jött a költözés, de nem igazán találtam a helyemet, a nagylány akkor bölcsibe járt, én pedig Anyuéknál töltöttem a napokat, mert nem találtam a helyemet sehol. Megszületett a kisfiúnk, aki a karácsonyi ajándék volt a fa alatt :) Első utunk Nagyapámhoz vitt minket a kórházból, aki akkor már elég idős volt és szerettem volna, ha azonnal látja a legkisebb dédit :) Jött a január Apa lassan újra elkezdett dolgozni és akkor már nem zavart, ha otthon kellett maradnom két gyerekkel, elvoltam velük. Valahogy minden csak úgy történt. Mentek a napok egymás után, mindig ugyanaz. Már annyira utáltam az egész házat, valami mindig idegesített, de csendben elvoltam. Húsvétkor Nagyapa meghalt és vele együtt a gyermekkorom is. Hirtelen azt éreztem, hogy üres vagyok, de mégis felnőttem. Onnantól kezdve már nem szerettem haza járni, de a saját házban valami idegesített. Végül kitaláltam, hogy ki kellene festeni. A Férjem mondta, hogy jó, majd beszél a festőkkel, de hajthatatlan voltam és mindenáron Vele akartam megcsinálni. Szegény kb 1 hónap után beadta a derekát és esténként, ahogy a gyerekeket lefektettük, akkor álltunk neki festeni, ketten. Kicsit jobb lett utána. Sajnos még mindig jöttek azok a napok, hogy reggel minek is kelljek fel, ja persze, a gyerekeket el kell látni. Állandó vitatéma volt, hogy el szeretnék menni dolgozni. Persze a Férjem mindig megmagyarázta, hogy ez mekkora hülyeség és nekem a gyerekek, illetve mellette van a helyem, mert ugye "minden nagy ember mögött ott áll egy nő". Ő se nem volt nagy, én nem voltam nő, csak egy két lábon járó robot, aki teszi a dolgát, mert másra nem is jó. 
Éjszakánként, ha nem tudtam aludni, akkor képes voltam kitakarítani a konyhát és átrámolni mindent, hogy majd pár hét múlva újra megtegyem. Annyira utáltam mindent, hogy belül minél jobban őrlődtem annál sűrűbbek és durvábbak lettek a dühkitöréseim. Egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy nincs önálló életem, céljaim, keresetem :(

2013. május 8., szerda

nem várt anyaság

A napokban lesz 13 éve, hogy a Férjem megkérte a kezemet. Az egész korábbi életem mindig arról szólt, hogy terveztem. Sosem voltam spontán, na jó a szilveszteri programokat leszámítva, valahogy nem ment. Amikor Őt megismertem, akkor minden más lett. Onnantól kezdve nem tudtam még egy órára sem előre tervezni az életemben és ez nagyon tetszett :) Viszont 6 hónap ismeretség után, amikor szakítani akartam vele, egy átbőgött éjszaka után megkérte a kezemet. Emlékszem, ültem az ágy szélén, egy panzióban voltunk és azon elmélkedtem, hogy holnap haza megyünk és vége, többé nem látom Őt. Egyszer csak szétnyitotta a lábamat és letérdelt elém és megkérte a kezemet. Azonnal hanyatt vágtam magamat az ágyon (na nem azért!) és nem tudtam mit reagálni. Nem is tettem! Lementünk a medencébe fürdeni és csak járt az agyam. Korábban már volt vőlegényem, de szakítottam vele, mert nem éreztem, hogy mellette jó életem lenne (erkölcsileg). Szóval, csak cikáztak a gondolatok. Bármennyire is szerelmes voltam, nem tudtam mit tegyek. Folyamatosan ott volt a mérleg a fejemben és szerintem 24 óra alatt még a gyerekkorából származó élményeket is felsoroltam. Végül vasárnap délután igent mondtam !
Akkor még nem tudtam, hogy hosszú évekig ez lesz az utolsó, előre megfontolt, tervezett lépésem és egyben az utolsó önálló döntésem.
Na, ne értsetek félre, nagyon szeretem a Férjem, de onnantól kezdve minden irányítás nála volt. Persze, ez egy nagyon kényelmes megoldás, de! Esküvő után azonnal terhes is lettem és bevallom egyáltalán nem voltam rá felkészülve még 26 évesen. Nem igazán tudtam mihez is kezdjek. Amikor a tesztet megcsináltam, akkor a Férjem direkt otthon maradt reggel, mert kíváncsi volt. Megmutattam a csíkokat és mindketten sírtunk, de másért. Viszont soha nem felejtem el, amit akkor láttam a szemében, azt az örömöt, pedig Neki már nem az első gyermek volt. Hazamentem és Nagymamámnak elmondtam, hogy mi a helyzet és persze Anyunak is. Nagyi csak nézett, nagyon örült, de Neki elsírhattam a bánatomat, Ő volt az egyetlen, aki megértett. Végül megtartottuk és megint jön a "de"! Az orvost, a kórházat nem választhattam, erről is a Férjem döntött. Ő ugyan nagyon jót akart nekem, nekünk és akkor még nem tudhatta, hogy nagyon rossz döntést hozott. Mindig azt mondtam, az én testem, én rendelkezem felette, most nem tehettem, mert valaki olyanra bízott, akiben egy pillanatig sem bíztam :( Innen elindultam a lejtőn és kezdtem megváltozni. Dühkitöréseim lettek és kezelhetetlen voltam. Ő csak állt és nem értett semmit, csak hajtotta a magáét. 5 hónapos terhes voltam, amikor Nagyi meghalt. Iszonyatos érzés volt! A Férjem ebből sem értett semmit, mert soha nem kötődött annyira senkihez. Iszonyatos lelki fájdalommal járt! (12 és fél éve halt meg Nagyi és a mai napig iszonyatosan hiányzik). Majd jött egy olyan szülés, amit senkinek sem kívánok, még a legkomolyabb ellenségemnek sem. Itt, mint embert, mint nőt teljesen a sárba tiportak és bizony hosszú hónapokig tartó fájdalomban éltem. 1 hét után mehettünk haza és csak ültem az ágyon, meredtem magam elé, mellettem a lányunk és azt sem tudtam hogyan tovább. Próbáltam a férjemmel beszélni, de semmit sem értett az egészből :( Majd még inkább befordultam és a régi önmagam sehol sem volt, még nyomokban sem. Majd rájöttem, hogy megcsalt, amit ő tagadott, de a másik fél megerősítette. Itt még mélyebbre nyomott a gödörbe, ahonnan nincs kiút egyedül :( A Férjem menni akart és ráadásul én teremtettem meg ezt a helyzetet, szerettem Őt annyira, hogy elengedjem. Amikor végre ezt képes voltam kimondani, akkor azt mondta, nem! Megoldjuk együtt!

Mindezt úgy éreztem bármennyire személyes is és nem illik leírni, akkor is a későbbiek megértéséhez szükség van rá. Bár szerintem hasonló helyzeten, érzéseken több nőtársam is átesett már.

A Mars és a Vénusz - avagy miért nem értenek meg minket a férfiak?

Alaphelyzetben a férfiak és a nők teljesen eltérnek egymástól, de egy szerencsés kapcsolatban egymáshoz csiszolódnak, elmosódnak a határok, de ehhez mindkét félre szükség van. Vannak bizonyos dolgok, amit viszont a férfiak sosem értenek majd meg.
Amikor megszületnek a gyerekek, akkor nemtől függetlenül szinte egyformák (nem félreérteni!). Amíg a családban csak azonos nemű, vagy csak egy gyermek van, addig szépen tudjuk őket terelgetni. Ez az a kor és szinte csak ez, amikor a lányoknak sokkal több minden fér bele, mint egy fiúnak, pl egy lánynak lehet rövid haja, viselhet gond nélkül fiús ruhát, játszhat fiús játékkal. Majd bekerülnek a közösségbe és minden megváltozik. A lányoktól igenis elvárják, hogy lányosan nézzen ki, babázzon, játszon a játékkonyhával, szelídebben viselkedjen, ha már csak egy kicsit is más, mint egy átlag lány, akkor a szülőre ferdén néznek. Ekkor erőszakkal kialakítjuk a szerepeket!
A fiúk lassabban érnek, mint a lányok! Szerintem nem igaz, mert a változások a fiúknál hosszabb időt vesznek igénybe, míg a lányoknál már akkor, viszonylag rövid idő alatt történnek meg a nagy változások. A fiúknál maximum a mutálás, ami szembetűnő lehet, míg egy lánynál ugye elkezdődik egy testi átalakulás (párnázottabbak lesznek),  nőni kezdenek a mellek és menstruálni kezdenek. A fiúknál igazából semmiféle szembetűnő testi változás nem történik, maximum azt látjuk, hogy a nadrágja szárát nem csak le kell hajtani, hanem bokalengő is lett. A fiúknak fogalma sincs, hogy a lányokban a testükben, a lelkükben ekkor már zajlik valami.
Majd eljön az első igazi szerelem ( a lányok részéről), az első együttlét, ami egy lánynak megint csak új, fájdalmas élmény. A fiúk addigra már túl vannak a többedik orgazmuson (tudatosan, vagy anélkül) és nem jár semmiféle fizikai fájdalommal. Innentől kezdve már a lányokra több felelősség hárul, nekik kell észnél lenni jobban.
Érdekes viszont, hogy az iskolában már automatikusan a fiúktól jobb eredményeket várnak, mert már akkor elkezdik felkészíteni őket arra, hogy tanulni kell, mert ők lesznek majdan a családfenntartók. A lányoknak a magaviseleténél a mérce viszont sokkal magasabb.
Eljön a családalapítás. Na jó, általában a lányok szeretnének nagy esküvőt, így a férfiaknak az a legkényelmesebb megoldás, hogy kimaradnak a szervezésből. Majd jön a várva várt (vagy nem várt) terhesség, várandóság. Azt hiszem egy nőnél ez élete legszebb és még nehezebb időszaka, kb a gyermek 1 éves koráig. Vegyes érzések, vegyes lelki és fizikai állapot kíséri, ugyanakkor ez az egyetlen olyan dolog, amit szinte még egy másik nőnek sem tudunk leírni, mert minden várandóság teljesen más, egy férfi pedig pláne nem fogja megérteni. A szülés után jön a lehető legrosszabb időszak, mert bizony a hirtelen hormonváltozás sok mindenre kihat. A férfiak nem is értik meg, hogy az a nő, akit elvettek feleségül, aki korábban boldog, kiegyensúlyozott volt, aki minden nap mosolyogva várta haza, most miért ideges, fáradt és néz úgy ki, mint a felmosórongy? Ez lenne az a pillanat, amikor a férfiaktól, talán életünkben először elvárnánk, hogy megértsen minket. Amennyiben szerencsénk van és legalább le tudunk ülni a párunkkal minderről beszélni, akkor a későbbi akadályok könnyebben mennek, ha nincs ilyen szerencsénk, akkor talán a házasságunk elkezd a jéghegy felé fordulni. Mindig van visszaút, nem kell, hogy a hajó elsüllyedjen, de itt nagyon is fontos szerepe van a férfiaknak!
Majd elkezdődik a napi robot, a rutin, a mai élet jól bevált sémája: Apa reggel dolgozni megy és későn jön, mi addig gyereket nevelünk, főzünk, mosunk, takarítunk, szervezzük a programokat és amikor Apa este fáradtan hazajön, akkor rácsodálkozik, vajon egy nő mitől fáradt, hisz ő otthon van egész nap?
Évekkel később, ha túléltük a több gyermek felnevelését, a férjünk zsörtölődéseit, akkor jön a változó kor. Végre fellélegezhetünk, hogy milyen jó, hamarosan egy gonddal kevesebb, nem kell a naptárat lesni. Igen ám, de! Iszonyatos változás indul meg ismét egy nő testében és ez nagyon rövid idő alatt meg végbe, ami megterheli a szervezetet, a lelket. A férfiaknál ez a változás ugyanígy végbemegy, de náluk sok - sok év alatt!

Alapvetően a férfi - nő kapcsolat sosem lesz 100 % - ban harmonikus,  de igenis igaz a mondás "pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el". 
Az ember amikor szerelmes sok mindent nem lát, vagy nem akar meglátni, pedig mennyivel egyszerűbb lenne az élete, ha már a kezdeti időkben több időt fordítana a szórakozáson kívül a másikra, a lelkére, több időt szánna a beszélgetésre, leülne megkérdezni a másikat, hogy hogyan is képzeli el a jövőjét

Ez a kezdeti zagyvaság, csak egy általános előzetes volt, hogy hogyan is működünk, de jön a folytatás, mert történt néhány dolog és úgy érzem le kell írnom, hátha mások is erőt merítenek belőle

Itt is követhetsz : https://www.facebook.com/Bottyanlelke