2013. március 17., vasárnap

2013.03.15.

Ez a bejegyzés egy teljesen másról fog szólni, mint az eddigiek és ki kell írjam magamból.
Bevallom, ez elmúlt hetekben kicsit sok volt a közösségi oldalon a sok felhívás, hogy hova milyen ügy érdekében szervezkedjünk, de szerintem azzal mindenki tisztában volt, hogy ahhoz, hogy mindezt véghez is lehessen vinni, sokkal nagyobb megmozdulásra lenne szükség.
Csütörtökön egész délelőtt szakadt az eső és bevallom megint nem hittünk a meteorológiai jelentéseknek, hogy ebből igen komoly hó is eshet. Majd szinte 1 óra leforgása alatt hirtelen megváltozott minden. Elkezdett szakadni a hó, hideg lett és lassan már nem hallottuk az olvadást. Persze nekem a legfontosabb, ami foglalkoztatott, hogy megérkezzen az új árum. Onnantól kezdve bevallom nem olvastam semmit, kijelentkeztem mindenhonnan és csak töltöttem fel. Az idő miatt nagyon lehangolt voltam és csak gyorsan több helyen is megosztottam a képeimet, hátha a színektől mindenkinek jobb kedve lesz. 15 - én csak a leveleimet néztem meg, mert volt egy medál, ami aznapra volt "betervezve", hogy elkészítem és Apa is tanult egész nap, így igencsak kimaradtunk mindenből, mert éjfélkor lettem készen.
Tegnap reggel viszont az első dolgom volt, hogy a közösségi oldalra bejelentkezzek és akkor szembesültem a valósággal és bevallom egész nap a gép előtt ültem, még ma is.
Egyszerűen ledöbbentettek az események és sajnos jó néhány negatív élménybeszámoló is :( Viszont, amit még eddig nem nagyon tapasztalhatott meg eddig az ország (tán a rendszerváltás óta), hogy mekkora kincs is az összefogás és bebizonyították, igen is vannak emberi értékek még (hangsúlyozom, gusztustalan módon néhányan még inkább visszaéltek a helyzettel), de aki tudott ott volt, segített vagy így, vagy úgy. Nem voltak társadalmi különbségek, sőt lehet, hogy éppen a nagyon szegény ember, akinek a mindennapi kenyér is problémát jelent, ott volt és segített. Megmutatták, hogy valójában hányan nem adták el magukat eddig és igenis a magyar ember még mindig tud valamit, ami egy társadalomhoz hasonlító, ami össze tud minket kovácsolni, mert az ember is csak egy ösztönlény, a bajban segít és nem egy fránya sms - el intézi el a dolgokat ( a saját pénzünkből, ami a kampány része!), hanem igen is ott van és teszi a dolgát!
Tegnap reggel nagyon ideges voltam, mert tudtuk, hogy az egyik ismerősünk (barátnőnk) Németországból jön haza éjszaka, kisgyermekkel, várandósan, vonattal. Délelőtt már tudtuk, hogy "csak" 40 perc késéssel, de megérkeztek. Hatalmas öröm volt!
Ott van viszont a negatív, aki pénzért "segít", aki kihasználja a bajba jutott külföldieket és felárasan számol, aki a magyarnak, itt a saját hazájában felárasan "nyújt segítséget", aki nem tájékoztat, aki valószínűleg elveszítheti az állását azért, mert a kamionjában rekedt és járatni merte a motort, hogy ne fagyjon meg, vagy aki egyszerűen az áruval visszafordult, mert nem kockáztatott.
Azzal egyetértek, hogy az embereket tájékoztatni kell a helyzetről, de talán a médiának nem ott kellene ácsorogni a hatalmas mikrofonokkal és mutogatni, hogy a hátuk mögött mi is történik, hanem egyszerűen segíteni.
Bár azt hiszem egyetlen nagy tanulsága van az egésznek, nem alakult volna ki ez a helyzet, ha felkészülünk és persze a gépek is a takarításhoz a rendelkezésünkre állnak és a megfelelő emberek is a megfelelő helyen vannak és azonnal intézkednek!
Ez a március 15 - e egy igazi megemlékezés volt az összefogásról, de az a baj, hogy eltelik pár hónap (bár addigra már bővel a sz árvíz miatt kialakult helyzettel lesznek elfoglalva :( ) és nem sokan fognak így emlékezni rá.
Tisztelet mindazoknak az önkénteseknek, egyenruhásoknak, akik ott voltak és valóban önzetlenül és ellenérték nélkül segítettek! 
KÖSZÖNJÜK!

2013. március 2., szombat

Valami történik

Néhány hete valami megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Elkezdtem lassan átértékelni önmagam (ismét), ami azt hiszem a családomra hat ki a legjobban. Valami hihetetlen nyugalom szállt meg. Talán jön a tavasz és azt érzem, vagy végre a Férjem szavai eljutottak hozzám, vagy talán a szervezetem is jelzi, hogy túlhajtottam magam, de elkezdtem lelassítani és kívülről szemlélni a tetteimet, a napjaimat. Nagyon nehezen látom be, ha másnak van igaza, de tudom, egy olyan ember áll mellettem (!), aki nem akar nekem rosszat, nincs hátsó szándéka és félt. A mai világban azt hiszem ez hatalmas kincs, amikor mindenki szidja a párját, vagy csak látom, hogy csendesen,  belül őrlődik, vagy azt látom kiírva a közösségi oldalon "elvált". Sajnos sokszor én is megkapom azt, hogy a munka az első és csak testileg vagyok jelen, amikor Ők is itt vannak, egész nap a gép előtt, vagy az ékszerek felett görnyedek és sokszor még éjszaka is és Nekik is szükségük lenne rám. A jó szándék és a hiány vezérli Őket. Vajon más is ennyire odafigyel a párjára, a kapcsolatára?
Néhány hónappal ezelőtt volt egy bejegyzésem, ami ennek gyökeresen az ellentétje. Vannak nagyon kemény mélypontok mindenki életében, de vajon van, aki segít minket ebből kihúzni? Vajon szeretjük annyira a másikat, hogy észre vegyük valami baj van, még ha nem is mondja el? Szeretjük annyira, hogy "visszahozzuk", visszaszerezzük?
Érdekes, hogy néha nem kell hozzá semmiféle komolyabb erőfeszítés, fejmosás, hatalmas tett végrehajtása és a másik mégis feleszmél, nem rosszat akarnak neki, hanem valóban, a másik annyira szereti! Sosem tudhatjuk, abban a pillanatban, helyzetben mi lesz az, ami ismét a helyére billenti a mérleg nyelvét. 
Az odafigyelés nem csak az első néhány hónapra, évre vonatkozik, hanem egész éltünkre, amit együtt élhetünk le és igen, a szerelem lassan átmegy szeretetbe, de ez sokkal erősebb kötelék. Viszont fantasztikus érzés újra szerelembe esni, de az a legcsodálatosabb, amikor azzal történik meg, akivel már sok éve együtt vagyunk