2013. február 14., csütörtök

Valentin napra kaptam!

Apától kaptam az előbb

 Titkos vallomás...

Csendben figyeltem, ágyamon feküdt,
Ruháink voltak a szobában, mindenütt.
Szeme csukva, sóhaja hangtalan dalolt,
Szívembe zeneként, nesztelen hatolt.

Éreztem illatát, alakját követtem,
Szememmel testét lágyan öleltem,
Élveztem a percet, hogy nem látja zavarom,
Mennyire kívánom, életként akarom.

Halkan súgtam fülébe, szerelmem,
Arcának szépével így kellett betelnem.
Beszélni nem mertem, titkomat nem sejti,
Szívemben mélyen van, sarka most elrejti.

Hogyan tudnám most tudtára adni?
Ebben a percben örökre ragadni?
Miként mondjam el, Ő az én mindenem,
Nélküle életem üres és nincstelen!
Egy szerelem emlékére


2013. február 9., szombat

Pozitív élmények

A tegnapi nap nagyon pozitív volt számomra, ami a munkát és a családot is érintette. Azt hiszem teljesen feltöltött, új lendületet adott.
Napok óta bujkál bennem valami, de igazából csak lázzal jár, amit az asztmám miatt inkább hagyok, nem csillapítom semmivel. Szóval, a tegnapi reggel némi veszekedéssel indult itthon, bár ez kicsit egyoldalúan alakult, de elindulásunk után kb 1 órával már egészen jó volt a hangulat. Anyut is magunkkal vittük, de őt kitettük az egyik barátnőjénél. Eléggé be volt táblázva a napunk, mert délután farsang volt az iskolába, így időben kellett "végeznünk". Ilyenkor mindig a munkámhoz szükséges kellékek beszerzési körútját járjuk. Sajnos az első hely, amiért eredetileg bementünk Pestre nem volt nyerő. Így a következő "alkatrész" miatt mentünk tovább. Itt igazi, kellemes meglepetés volt. Bementünk az üzletbe és nagyon kedvesek voltak velünk, ami manapság nagyon ritka. Elmondtam, hogy mit szeretnék, illetve mihez keresek "kiegészítőt", de egyenlőre csak a lehető legkisebb mennyiséget vinném, mert ilyet még nem használtam. Nem volt szájhúzás, sőt! Nagyon is segítőkészek voltak. Azt hiszem már önmagában a hozzánk, a vevőkhöz való hozzáállásuktól sokkal szebbnek láttam mindent, igazi kereskedőkkel találkoztunk. Majd következett egy újabb "kellék" beszerzése. Sajnos ami azelőtt szinte minden sarkon, de kerületenként legalább 30 helyen volt azelőtt, azok a boltok mára teljesen eltűntek. Célirányosan hetek óta csak egy konkrét mintát keresek, de úgy néznek rám, mintha a Marsról jöttem volna. Végül egy nagyon régi, interneten nem is fellelhető üzletben kaptam és így már teljes volt az öröm. Még korán volt, hogy visszamenjünk Anyuért, így Apa meghívott ebédelni a kedvenc helyemre, a Vega étteremben. Itt már a pozitív élmények nagyon is kicsúcsosodtak, de még nem volt vége a napnak. Végül visszamentünk Anyuért, ahol ugye búcsúzkodás helyett beszélgetni kezdtünk. Eszembe jutott, hogy van még valami, amit sehol sem kapok, pedig nagy szükségem lenne rá és több igény is felmerült, hogy legyen kisebb fülbevalóm. El is mentünk a megadott címre és hatalmas élmény volt, mert végre kaptam kisebb méretű gombokat. Az örömöm határtalan volt, különösen azért, mert ott is egy nagyon kedves emberrel találkoztunk és bizony nem elvetendő dolog, a magyar "ipart" támogattuk.
Persze rohanás a gyerekekért, kapkodás, hogy semmi ne maradjon itthon, ami a farsangi fellépéshez szükséges a középső gyermek számára. Végül kényelmesen, időben odaértünk a Kultúrházba. Bevallom őszintén korábban nem szerettem az ilyen programokat, mert szárazak, unalmasak és kötelezőek voltak. Viszont az iskolának van egy fantasztikus igazgatója, aki az évnyitókat, évzárókat is olyan műsorral, olyan szöveggel viszi végig, hogy eszünkbe sem jut az óránkra nézni és a végén csak csodálkozunk mennyi az idő már. A légkör mindig családias, a szülők, a gyerekek tudnak a másiknak köszönni, nincs klikkesedés, az igazgató odamegy a szülőkhöz és látszik rajta az őszinte öröm, az iskola, de elsősorban a gyerekek az élete. 
A műsor is így kezdődött. A legnagyobb meglepetés az volt, hogy még óvodás gyerekek is indultak egyéni jelmezes versenyen, sőt a legvégén két volt diák is a színpadon állt. Azt hiszem ez már jelent valamit. A kicsitől féltünk, hogy megérkezést követően kb 10 perc után unatkozni fog és haza akar jönni, de nem ez történt. A nagyokkal elment, ott ült közöttük, sőt még az osztálytársak is foglalkoztak vele és a többi kistesóval is. Majd ugye ő is megtalálta a saját társaságát és együtt szaladgáltak. A műsor utolsó előtti szereplői, előadói a középső gyermekünk kis "társasága" volt, Egy musicel - ből adtak elő egy részletet, amit egy anyuka tanított be Nekik. Fantasztikus volt! Tovább pörögtek az események, közben átöltözés, beszélgetés a tanárnőkkel. Ekkor már éreztem, hogy a legkisebb kicsit lemerülőben van és talán haza kéne jönnünk az eredményhirdetés után, ahol ugyan holtversenyben, de elsők lettek a "mi kis csoportunk". Hatalmas öröm! Kb 30 perc múlva azért elindultunk haza és bevallom, nagyon meglepődtem, hogy mennyire késő van és nem is éreztem terhesnek sem, sőt ami a legfontosabb, semmiféle kötelező jellege nem volt a dolognak és nagyon jó volt.

Az egész bejegyzés azért született, hogy lássátok, mennyire kevés az a dolog, ami miatt az ember fel tud töltődni, csak az odafigyeléssel, vagy a teljesen természetes létükkel. Amikor azt kapjuk másoktól, amit mi is adunk, magunktól és nincs benne kötelező, egyszerűen csak önmagunk lehetünk!

2013. február 6., szerda

Ismét a másolókról

Az örökös témám, ami valószínűleg unalmas, de sajnos a téma kimeríthetetlen és nem tudunk velük mit kezdeni :(
A történet 2013.01.20 -án volt, amikor is megláttam egy frissel feltöltött "alkotást" , amely 100 % - ban az egyik, még a legelső darabok között készült sujtás fülbevalóm mása volt. Egy zárt csoportba azonnal be is linkeltem a sajátommal együtt és bizony mindenki megerősített. Nem írtam, nem húztam fel magam. Ugyan nem ez volt az első eset, hogy valaki lemásolt tőlem valamit, de most valahogy mégsem tudtam dühöngeni. Viszont megadta a végső elhatározást, nem készítek majd mintaleírást, amelyek már hónapokkal ezelőtt lettek fotózva, de még nem tudtam elkészíteni a leírásukat!
Most jön az igazi lényeg, ami miatt írom ezt a bejegyzést. Az elmúlt napokban egy luxus medálon "dolgoztam", amely majd néhány óra múlva látható lesz a másik blogomon. Valahol, valamikor láttam valakinél egy nagyon jó, aprócska kis részletet és gondoltam belecsempészem a medálomba. Bevallom becsülettel csak egyetlen egy blogra mentem fel, mert ott oldalt nagyon sok másik van kitéve és így szoktam nagy ritkán nézelődni. A lényeg az volt, hogy nem találtam meg amit kerestem, mert akár gyöngyfűzést, akár sujtást néztem csak egymástól való másolásokat láttam. Ennyire nincs ötlete senkinek? Akkor miért áll neki egyáltalán bárminek is :( Miközben ezen gondolkodtam, véletlenül ugyan és teljesen máshol megtaláltam, amit eredetileg is kerestem. Szépen magam elé vettem a készülő medálomat és felváltva néztem a monitorra és a kezemre. Nem tudom mennyi idő telhetett el így, de rájöttem, ezt a dolgot így nem nekem találták ki. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy aki másol azt CSAK sajnálni tudom! Ő sosem fog rájönni arra milyen az alkotás, milyen érzés a kész darabot a kezünkbe venni, az csak és kizárólag a pénzt látja az egészben, nincs benne a szíve, a lelke. Ezek pedig a lehető legfontosabbak egy alkotásnál, hisz másképp nem hiteles, nem igazi és ugye tudjuk
"Az eredeti kép mindig többet ér, mint a másolat" !

2013. február 2., szombat

Mélyrepülés

Azt hiszem megint elég komoly mélyrepülésbe kezdtem :( Úgy érzem, bármit is csinálok, teljesen felesleges. Igyekszem mindenki igényét kielégíteni, ezzel mára már ott tartok, hogy legalább 5 ember "munkáját", életét kellene élnem és napi 14 - 16 órákat is egyben "lehúzok". Sajnos a magánéletemben is hasonló a helyzet. Folyamatosan a "munka" és a család között lavírozok és ez már igencsak kezd kimeríteni, mert mégsem tudok megfelelni. Amikor mindenbe a lelkemet is beleteszem, nem jó, nem kell. Nem vagyok tömegcikk semmilyen téren, de ahogy látom a nagy átlag jobban érvényesül az élet minden területén. Soha nem tudtam volna magamat eladni, csak azért, hogy könnyebb, kényelmesebb legyen és mindig másokat, más dolgokat helyeztem előtérbe, mert alapból ilyen ember vagyok, aki mindig ad és igen ritkán kér, viszont mások számára nagyon is az utolsó vagyok. Bár, ha bármiben eszközként akarnak felhasználni, akkor hirtelen nagyon is fontos a létem. Kicsit besokalltam. 
Próbálok visszatalálni a helyes útra, de most nagyon nehéz. Soha senkinek nem hagytam, hogy lássa rajtam a bánatot, a keserűséget, az igazi elkeseredést. Mostanság többen "bántanak", van aki ezt tudatosan, van aki ezt tudat alatt teszi. Vajon az ember meddig képes elviselni mindezt? Igyekszem ebből sem mutatni semmit, de nagyon nehéz.
A napjaim abból állnak, hogy "munka" közben magamban, fejben szépen elmondom a másiknak, hogy mi bánt, de nyíltan sosem mondom ki, mert nem akarom mégsem megbántani, még akkor sem, ha az a másik
 "belém rúgott" és megérdemelné.
Sajnos azt érzem, ez az alkotásra is kihatással van. Persze, mindenkinek vannak mélypontjai, amikor nem úgy megy, ahogy ezt szeretné és csak rátesz egy lapáttal, ha azt látja, hogy valaki másnak, aki gerinctelenül műveli ezt, annak megy. 
Most erősen gondolkodom azon ismét, hogy abba kellene hagynom, de tudom napokon belül úgyis hiányozna, hisz számomra az alkotás a legjobb önkifejezési lehetőség, még akkor is, ha már megkaptam azt, hogy sokszor elvont, nem a hétköznapi embereknek készítek ékszereket. Bár ez utóbbi megjegyzés hónapokkal ezelőtt hangzott el, mégis nagyon fáj.