2012. február 7., kedd

Érzelmek viharában

Az elmúlt másfél év sajnos nálunk sem kedvezett az érzéseknek :( Amikor az ember napi szinten arra tud csak gondolni, hogy miből ad holnap a gyereknek enni, akkor az mindenre kihatással van. Nekünk szerencsénk van, mert összetartunk, illetve a férjem nem engedte, hogy a házasságunk erre rámenjen. Pénz nélkül nagyon nehéz bármilyen programot is találni, de szerencsére a zord időjárás most nagyon a kedvünkre tett, illetve nekünk dolgozott.
Végre nagyon hideg van és befagyott a nagy horgásztó, ami tőlünk gyalog kb 3 perc. Anyukám levitte a gyerekeket szombaton korcsolyázni. Mi itthon maradtunk, mert a Férj nem érezte jól magát, én pedig lassan 1 hete egy medállal küzdöttem. Szombaton vacsora után, már sötétben elvittük a gyerekeket sétálni, illetve a középső és a kicsi a szánkón ülve élvezte a hóesést. Lementünk így a tóra és hát ránk tört a vágy a korcsolyázás iránt. Másnap végre jól kialudtuk magunkat és délelőtt lementünk mi a gyerekkel. A kicsi itthon még jó ötletnek tartotta, hogy nem cipőt próbálunk a lábára, de a jégen már nem akarta felvenni a korcsolyát. Szóval, a hó még esett és vittük a hólapátot is. Csatlakozott hozzánk egy másik család, így együtt szabadítottuk ki a hó alól a jeget, majd jöttek mások is. Szerencsére hamar sok gyerek összegyűlt és végre a kicsi is feltalálta magát, így végre mi is ki tudtunk kapcsolni.
A Férjjel jégen ismerkedtünk meg, tehát nekünk nem egyszerű testmozgást jelent. Néztem ahogyan korcsolyázik és újra előjött belőlem minden. Az, ahogy "produkálta" magát, a 12 évvel ezelőtti képet juttatta eszembe. A mozgása még mindig a régi volt, nem fakult meg. Megint azt éreztem, igen nekem ez a pasi kell! Ahogy közben hozzámért, megfogott újra ugyanazokat az érzéseket váltotta ki belőlem, mint akkor. Bár, 12 éve még ott volt a nagy titok, amit csak ketten tudhattunk, hogy mi összetartozunk, de ezt más nem láthatja, így nyilván az akkori apró "összeérések" mást jelentettek, de most is ugyanakkora érzelmi töltete volt. Jó érzés, hogy még ennyi év után is ki tudtuk váltani egymásból és még mindig képesek vagyunk a tüzet újból fellobbantani és ilyenkor a világ szinte megszűnik ugyanúgy körülöttünk.
Múlt héten viccből megkérdeztem, hogy mit kapok valentin napra, de igazából mindketten kötelező "ünnepnek" érezzük, illetve túl jó emlék nem fűződik hozzá. Évekkel ezelőtt szinte minden nap kaptam Tőle valami kis apróságot, az év minden napján. Akkor sajnos ezt nem értékeltem :( Nem kell dátumhoz kötni a kedvességet, a figyelmességet, a "szerelmet", ha az ember mellet olyan társ van, akinek a másik ugyanúgy fontos.
Lassan 12 éves házasok leszünk, három közös gyermek, annyi rossz és jó után úgy érzem még mindig nem fásultunk be, nem lett megszokás az életünk. A tüzet sosem hagytuk kialudni, csak a lángot sokszor nehéz újra fellobbantani, de amíg ez megy, addig nincs baj, de mindketten kellünk az őrzéséhez.
Nincs szükség hatalmas ajándékokra, luxus kiruccanásokra, mert a legtöbb esetben csak egy apró, kezdő lökésre van szükség. A gyerekek ebben nőnek fel, így remélhetőleg ez lesz számukra is a természetes és nem az, hogy a baráttal, vagy barátnővel karöltve szidhatjuk a másik felünket