2011. december 24., szombat

Kivételes magamról/magunkról az érzelmeimről szól ez a bejegyzés.
Karácsony táján a legtöbben azzal vannak elfoglalva, hogy kinek mit vegyenek. Ugyan gondolunk másokra, de valójában mégsem az érzelmeink vezérelnek. A gyerekeknek azt mondjuk, a karácsony a szeretet ünnepe, pedig sajnos manapság már csak az anyagiakról és hatalmas evésekről szól. Valódi érzelmek már nemigazán vannak benne. Ez is közrejátszott, hogy Dorka ajándékával, hatalmas meglepetésével nem tudtam mit kezdeni. Nagyon-nagyon kevés az önzetlen ember. Dorka is közéjük tartozik!

Azt hiszem már korábban írtam, hogy egy hibás döntés miatt elveszítettük mindenünket. Hiába van három gyermekünk, ettől függetlenül nagyon szerettünk volna nevelőszülők lenni. A legtöbben a pici babákra, vagy az egészen kicsi gyerekekre gondolnak ilyenkor, de sajnos ott van a nagyobb korosztály, akiket már nem igazán akar senki, mondván már nehezebben illeszkednek be, nehezebben kezelhetők. Szerintem/szerintünk ők ugyanúgy megérdemlik azt az esélyt, hogy szerető családban lehessenek. Mi nagyobb gyereket, gyerekeket szerettünk volna. Sajnos a jelen körülményeink már nem alkalmasak gyermek befogadására. Ennek ellenére nem adtam fel teljesen az álmomat, meg szeretném valósítani.  Most, bár már túl vagyunk a meghitt, ünnepi, családi ebéden, mégis ez a gondolat kavarog a fejemben. Hány gyermek van bent az "árvaházban", akiket nem tudnak, nem akarnak hazavinni, vagy teljesen lemondtak róluk a szülők. Ugyan van karácsonyfa, apró ajándék a fa alatt, de az igazi ajándékot, a szerető, meleg családot mégsem ismerhetik. Nem hiszem, hogy az anyagi támogatás minden esetben a legkedvezőbb. Nyilván hatalmas szükség van rá, de az érzelmekre még nagyobb. Ők már eleve hátrányban vannak mindenkivel szemben, akik családban nőnek fel, mert nincs előttük példa, megtanítani szeretni nem lehet, azt érezni kell.
Persze azzal is tisztában vagyok, hogy egy másik gyerek nem olyan, mint az embernek a vér szerinti, de talán ez is csak rajtunk múlik. Szóval, kicsit rosszul érzem most magam a bőrömben és arra gondolok folyamatosan, hogyan tudom/tudjuk megoldani, hogy legalább mi rendszeresen bemehessünk hozzájuk és nem havonta, hanem a lehető legsűrűbben.

Az esti villanygyújtáskor gondoljunk azokra is, akik ilyenkor egyedül, a szerető család nélkül töltik az ünnepet!

2011. december 17., szombat

Kis lazítás

Mint azt már a korábbi bejegyzésemben is írtam, az utóbbi időben nagyon elhanyagoltam a családot. Holnap lesz a kisfiúnk születésnapja és az egyik torta sütését ma délutánra terveztem. Igazából ebéd előtt már elő akartam készíteni, de végül Apával és a nagylánnyal leültünk a számítógéphez és elkezdtük a zenéket összeválogatni már szilveszterre. Végül ebéd után rávettem magam a sütésre. A gyerekek közben betették a Szépség és a szörnyeteg című rajzfilmet. Miután betettem az alapot sülni leültem melléjük, illetve közéjük a kanapéra és hát ott is ragadtam. Annyira jó volt megint ott ülni velük és kivételesen egy olyan filmet végig nézni, amit még nem is láttam. Muszáj volt kicsit lassítani és hát a gyerekek teljesen kikapcsolják az embert.

Ma délelőtt a kisfiúnk ezt a LEGO "feliratot" készítette nekünk

2011. december 15., csütörtök

Kis nyugalom

Az elmúlt évünk nagyon rossz és nehéz volt. A családot szinte teljesen elhanyagoltam a pénzkereset miatt. Sajnos a mai világban ezzel nem vagyok, illetve vagyunk egyedül. Amióta a gyerekek megszülettek moziba és színházban sajnos nem voltunk. A mai árak mellet már olcsóbb megvenni egy filmet dvd - n. Évek óta ezt is tesszük, de szigorú kontroll alatt vannak a gyerekek mégis. A szombat esti program több évig az volt, hogy a gyerekekkel leültünk (mindketten) és megnéztünk egy filmet. Nagyon jó kikapcsolódás, még akkor is, ha az gyerekfilm. Persze ezeket Ők utána többször is megnézik, de elsőre együtt. Nem úgy ülünk le a tv elé, hogy az ölünkbe tesszük a rágcsálnivalót és a hatalmas pohár üdítőt, hanem szigorúan vacsora és fürdés után. A gyerekek élvezik a családi mozizást. Most kivételesen nem igazán gyerekfilm volt, de teljesen erőszak mentes. Azt hiszem az a több mint 2 órás film végignézése az egész évi fáradságot kivitte belőlem. Nagyon nehezen vettem rá magam, hogy betartsam az ígéretemet és közéjük üljek, mert ezer más dolog lett volna. A férjem mégis rávett és tényleg nem bántam meg. Az embernek szüksége van néha arra, hogy mindent félre tegyen és legalább pár órára ki tudjon kapcsolni és persze a gyerekeknek is igényük van rá, hogy ott legyünk mindannyian.

2011. december 2., péntek

Rémálomtól az életig

Nekem papírforma szerint (több orvos és vizsgálat után) nem lehetne gyermekem. A természet viszont csodákra képes, mert van három is :)
Azt gondolom, hogy akinél hosszú-hosszú ideje nincs baba, annak két valós oka lehet:
vagy nem való számára a szülői szerep,
vagy talán nem a másik fél a megfelelő partner számára.
Ez biztosan nem túl népszerű kijelentés, de a valóságban nem minden esetben állja meg a helyét az orvostudomány. Ebbe most nem mennék bele bővebben.
Szóval. Úgy éltem 16 éves koromtól kezdve, hogy nekem sosem lehet gyerekem, persze itt lelkiekre gondolok és nem az óvszer elhagyására. A férjemet amikor megismertem tudtam, Neki már vannak gyermekei, így nem is volt "téma". Majd jött a döbbenet, hogy esküvő után 5 nappal terhes lettem. Igen terhes és így is éltem meg az egészet. Nem voltam rá egyáltalán felkészülve. A férjem elvitt egy olyan orvoshoz, aki én nem akartam.Rémálommá tette az egész terhességet. Éreztem, hogy természetes úton nem tudom majd megszülni, de a doki hallani sem akart erről a "verzióról". Amikor bementünk "szülni", mint egy felelőtlen kislánnyal, úgy beszéltek velem. Amikor már az életem veszélyben volt, 36 órával a magzatvíz kinyomása után és a lányunk szülőcsatornába beszorulásakor, végre megcsászároztak. Na ez az ébredés volt, amit még az ellenségemnek sem kívánnék. Szülés után 16 óra eltel, amikor először láthattuk a lányunkat. Döbbenet volt, szegény úgy nézett ki, mint a filmbéli csúcsfejek. Az orvos engem hibáztatott. Mint nő teljesen tönkretettek. A kórházban még arra sem voltak képesek, hogy lemosdassanak, a férjem csinálta meg, amikor bejött (titokban) és az 1 hét fekvés miatt szörnyű felfekvéseim lettek, amit hónapokig a férjem kezelt le. Hatalmas, állandó gyulladásban lévő vágás a hasamon, két hónapig tartó folyamatos fájdalom és állandóan egy bizonyos megmagyarázhatatlan érzés, valami van bennem.
Nem is tudtam mit kezdeni a lányunkkal majd 1 évig, szinte Apa gondoskodott róla. Később kiderült, hogy az orvos hibájából fertőzést kaptunk mindketten és szegény még oxigénhiányos is volt. Azt mondták, lesznek olyan dolgok, amit ő sosem fog tudni. Iszonyatosak voltak az élmények és minden nap újra átéltem az egész szülést. Azt mondák, idővel majd elmúlik, de nem múlt.
Egy másik probléma miatt kellett újra orvoshoz mennem. Sosem szerettem a nőgyógyászokat, de amikor bemutatkozott az orvos, az éreztem, igen, az ő kezébe merném adni az életemet. Végül így is történt. Megkérdeztük, hogy milyen eséllyel indulnánk egy újabb terhességnél. A válasza: miután császáros voltam, így több idő kell, mire ismét teherbe esem, de szülni csak császárral szülhetnék ismét, mert az élsportolásnak köszönhetően nem is tudnék természetes úton. Hát két hónap múlva ismét ott ültünk a kórházban a pozitív  teszttel a kezünkben. Ő lepődött meg a legjobban. Minden úgy történt végig, ahogy megbeszéltük. Amikor az altatásból felébredtem, akkor vártam azt az elviselhetetlen fájdalmat, de nem jött és később sem. A másik ami furcsa volt, hogy a hasamban megszűnt a "valami van ott" érzés és soha többet nem is jelentkezett. A kisfiúnkat azonnal oda is adták, mire én megkérdeztem, lehet-e még gyermekünk? Az orvos nagyot nézett, mert csak pár órája szültem. Már aznap fel akartam kelni, de nem engedtek. Másnap reggel egy nővérke bejött, lemosdatott és segített felkelni, utána szinte már le sem feküdtem. Szülés után 3 és fél nappal már otthon is voltunk és a kádba behajolva mostam, mintha nem is császároztak volt. A doki megcsinálta a plasztikázást, de sajnos volt olyan rész, amit már nem lehetett menteni. Annyira gyorsan gyógyult, hogy kb fél év múlva már csak a két oldalon látszott a "tekeredés". Lelkileg sokkal jobb volt minden.
A harmadik gyermeket 4 év tervezgetés előzte meg. Naponta beszéltünk a kistesóról. Végül a doki azt mondta, ha még szeretnénk, akkor mire betöltöm a 35-öt, meg kell lennie, mert a császárnál már veszélyes. Mint már írtam, életem legszebb 9 hónapja következett. A "műtét" előtt utolsó pillanatban rábeszéltek, hogy most ne magamra gondoljak, hanem a kislányunkra, így nem altatásban legyen, később az anesztes már megbánta, de a pici élete fontosabb volt, így kockáztattam magam. Szerencsétlen annyira picike volt és az összenövések miatt nem tudták kivenni. Végre meghallottam, hogy felsír, egy pillanatra megmutatták és elvitték, de visszakaptam már ott a műtőben. Aztán másfél órát "gépészkedtek" még rajtam, mert gondok voltak. Közben hol magamnál voltam, hol nem, de már annyira "menni" akartam, hogy ismét a kezemben tarthassam és többet el sem akartam engedni. Másnap a nagyvizitnél közölte velem a "kedvenc" csecsemő orvos, hogy a kislányunknak nagyon csúnya hematomái vannak, ezért elviszik egy másik kórházba, a koraszülött osztályra. Nem kívánom senkinek, hogy lássa, amint a gyermekét beteszik egy pici inkubátorba, amin olyan borítás van, mint az ételszállítós hungarocell. Az orvos délután kiengedett, így a császár után 26 órával már a másik kórházban voltunk. Másnap reggel mentünk hozzá vissza. A doktornő nem akarta megérteni, hogy senkinek nincs baj a vérképzésével és miután annyira be volt szorulva, csak úgy tudták kivenni, hogy erősebben megfogták, ezért lett hematomás. Végül a harmadik nap haza engedtek, mondván a kórházban ott a kicsi, otthon pedig a két nagy. Minden nap kitalált valamit a doktornő, hogy nem hozhassuk haza, persze mindig minden eredmény negatív volt. Végül, amikor már majdnem beleőrültem kiengedte. Később kiderült, kellett a "fejpénz" az ágy után. A három gyerek közül, akkor éreztem azt először, hogy igazán életet adtam, ő pedig nekem adott új életet az érkezésével!

Ezeket a férfiak sajnos sosem fogják megérteni és átélni. Ezek azok az érzések, amit sokszor nem tudunk szavakba önteni, vagy egyáltalán nem is akarjuk, hisz csak az értheti meg, aki már végigment valamelyiken.

2011. december 1., csütörtök

Az álmok kergetése

Most azt hiszem néhány olyan bejegyzés következik, ami az életemet nagyon is befolyásolta. Ez volt az én valóságom.
Amióta az eszemet tudom mindig is kishitű és nagyon pesszimista voltam. Ugye, ha az ember csak a "rosszra" tud gondolni, akkor nem érheti kellemetlen csalódás, viszont a jó dolgokkal nem is tud mit kezdeni. Voltam élsportoló és persze sosem volt elég senkinek a teljesítményem, mert többre voltam képes. Igen, ebben igazuk volt, de gyerek fejjel úgy éltem meg, ha én érek be elsőnek a célba, akkor már mindenki azt várja el tőlem, így idejében lassítottam, hogy csak  második legyek.
Hiába voltam jó tanuló, csak mezőgazdasági szakmunkást végeztem és imádtam a virág üzletekben dolgozni. Aztán jött 19 évesen egy kapcsolat, aki cikinek tartotta, hogy nincs érettségim és CSAK virágos vagyok. Így, miután teljesen bele voltam esve, beültem egy irodába és elkezdtem az esti gimnáziumot, de a 4 évet 2 év alatt kellett elvégeznem. Hatalmas volt a nyomás. Időközben, 22 évesen összeköltöztünk, ő a munka mellett főiskolára járt. Minden nap azt hallgattam "te vagy az az ember, aki még 4 év alatt sem tudja letenni az érettségit, nemhogy 2 év alatt". Mielőtt összeköltöztünk volna leszoktam a dohányzásról és hát ugye 10 kg azonnal felugrott. Ez volt a másik, amit minden nap végighallgattam " hogy nézel ki, túl nagy a feneked" és ilyenkor jött a példálózás "bezzeg ennek, vagy annak". Sosem voltam magammal megelégedve, a tükörbe alaphelyzetben sem nagyon néztem, mindig csúnyának és kövérnek láttam magam. Ezt ő csak megerősítette. Mindent elkövettem, hogy lefogyjak és tessek neki. Koplaltam, amelyik este nem kellett iskolába mennem, akkor másfél órákat tornáztam, a végén már a barátokkal sem mentem vacsorázni, csak ő. Egy idő után elkezdett a környezetem dicsérni, hogy milyen jól nézek ki, de számára semmi változás nem volt. Még mindig azt mondta, túl nagy a fenekem. Aztán érettségi előtt pár héttel az utcán megismerkedtem valakivel, aki egyébként pont a hasamat "szúrta" ki. Számára tökéletes voltam, de nem hittem neki. Végül be kellett látnom, hogy bármilyen szerelmes is vagyok valakibe már 5 éve, ő nem akar engem igazán. Így leérettségiztem, másnap kiléptem a munkahelyemről és azt a hétvégét azzal a másikkal töltöttem. Végül vasárnap este szakítottunk, haza költöztem a szüleimhez és másnap elmentem az új munkahelyemre, de kora délután elmentem még a maradék cuccomért is. Üresnek éreztem magam! Persze azzal a másikkal sem volt hosszú életű a kapcsolat, mert csak kiugrónak volt jó. Ő mindenkinek mutogatni akart, hogy milyen jól nézek ki. Beleástam magam a munkába és ahogy volt egy kis időm, tornáztam. Bennem volt, hogy "túl nagy a feneked". Egy évvel később találkoztunk újra, de még akkor sem volt képes meglátni, hogy ki és milyen vagyok valójában. Akkor is csak azzal volt elfoglalva, hogy milyen az életem.
Ekkor ismertem meg a férjemet, aki első perctől úgy fogadott el, ahogy vagyok. Ő szintén mondhatott nekem bármit, nem hittem neki. Csak kergettem egy álmot, ami nem én vagyok, de olyanná akartam válni. Terhes lettem a nagylánnyal és 17 kg-t híztam. Szörnyen visszataszítónak éreztem magam. Utána a lelki válság hatására fél év alatt 30 kg-t fogytam. A férjemnek nem tetszett, de jobban éreztem magam, bár még mindig kövérnek. Aztán a kisfiúnk terhessége előtt felszedtem pár kilót, majd a terhességet 14 kg plusszal fejeztem be. Szülés után egyszerűen sehogy nem akart lemenni. Ekkor kezdődtek az igazi gondok.
A férjem nem örült, hogy ezzel foglalkozom, mert tökéletesnek látott. Viszont elkezdtem egy "módszert", de nem koplaltam és először csak heti 3 alkalommal, de tornáztam. Viszont teljesen bekattantam és nem volt megállás. Láttam a tükörben a változást, de többet akartam, vékonyabb combokat, kisebb feneket. Volt olyan nap, hogy háromszor 1 órát "lenyomtam". Teljesen megszállott  lettem. Másról nem tudtam beszélni, csak arról, hogy olyan akarok lenni, mint egy bizonyos nő. Egy kicsit később alábbhagyott ez a folyamat, naponta már csak 1 x egy órát tornáztam és végül várandós lettem a harmadikkal. Amikor eldöntöttük, hogy a várva várt picit tényleg meg tudjuk tartani, akkor az első dolgom az volt, hogy vettem kismama torna dvd-t. Az orvosom jót nevetett, amikor elmondtam, hogy nyugdíjas torna az előzőhöz képest és nem is vagyok tőle jobban lelkileg. Végül a 8. hónap elejéig engedélyezte a korábbi tornámat, de kicsit könnyített formában.
Ekkor változott meg az életem teljesen. Imádtam minden hajnalt, amikor felkeltem tornázni. A reggeli rossz idő nem tudott lehangolni még jobban. Képes voltam a rosszban is meglátni a jót. Életem legszebb 9 hónapja volt! Valójában a kislányunk tanított meg élni és mutatta meg, ki is vagyok valójában. Le tudtam küzdeni a félelmeimet, ki tudtam nyílni, tükörbe tudtam nézni! A műtőasztalra úgy ültem fel, hogy megkérdezték mit is keresek ott és mindenki a papírjaimat nézegette, mert nem látszott rajtam semmi. 5,5 kg-t híztam (54 kg) és fantasztikusan éreztem magam. Általa lettem igazi nő!
Tényleg igaz, amíg magunkat nem tudjuk elfogadni, szeretni, addig másokat sem fogunk. Nem szabad valamit csak a másik miatt megtenni, hanem elsősorban magunkért. Bárki bármit mond, amíg az mi belül nem érezzük, addig nem tudunk változtatni semmin

Kételyek, félelmek

Szinte az egész életünket kételyek és félelmek közt éjük le. Van egy bizonyos határ, ameddig ezek az érzések teljesen normálisak, sőt az a gond, ha soha nem érzünk/éreztünk ilyet. DE! Amikor az ember már annyira hatásuk alá kerül, akkor nem csak a saját életét, de ma másokkal való kapcsolatot is befolyásolja. Tudom miről "beszélek", mert életemből 34 évet így éltem le.
Talán még óvodás korban annyira nincs jelen ez az érzés (hacsak nem túlságosan befolyásolható a gyerek), de az általános iskolában már elkezdődik. Az még természetes dolog, ha fél a feleléstől, vagy a dolgozattól valaki, hiába is érkezik felkészülten, de a baj akkor kezdődik, amikor már előre azt gondolja "nekem úgysem fog sikerülni". Esetleg, ha még élsportoló is mellette, akkor pedig hatalmas a nyomás.
Aztán felnőtt korban ott van a párválasztás, "vajon tényleg jó társat választok/választottam?". Ez megint egy bizonyos szintig természetes, mert ugye egy másik emberrel együtt élni, nem olyan, mint csak együtt "járni".
A következő "vajon jó feleség, anya leszek", hát igen, az ember viszonylag felkészültebb a feleség szerepére, mint az anyaságéra, mert az első pillanattól kezdve ott már semmi nem úgy működik, ahogyan azt elképzeltük, leírták. Erre szokta a férjem azt mondani "szép lehetsz, de okos nem".
Ebből már adódik is a következő " jól nevelem a gyermekem, gyermekeim". Ez mindig nézőpont kérdése, hisz mindenkinek mások a normák és valójában majd csak felnőtt korukban fog kiderülni, hogy esetleg mit rontottunk el.
Ezek mind-mind nagyon általános kérdések, de annál inkább tudják befolyásolni az egész valónkat.