2011. december 24., szombat

Kivételes magamról/magunkról az érzelmeimről szól ez a bejegyzés.
Karácsony táján a legtöbben azzal vannak elfoglalva, hogy kinek mit vegyenek. Ugyan gondolunk másokra, de valójában mégsem az érzelmeink vezérelnek. A gyerekeknek azt mondjuk, a karácsony a szeretet ünnepe, pedig sajnos manapság már csak az anyagiakról és hatalmas evésekről szól. Valódi érzelmek már nemigazán vannak benne. Ez is közrejátszott, hogy Dorka ajándékával, hatalmas meglepetésével nem tudtam mit kezdeni. Nagyon-nagyon kevés az önzetlen ember. Dorka is közéjük tartozik!

Azt hiszem már korábban írtam, hogy egy hibás döntés miatt elveszítettük mindenünket. Hiába van három gyermekünk, ettől függetlenül nagyon szerettünk volna nevelőszülők lenni. A legtöbben a pici babákra, vagy az egészen kicsi gyerekekre gondolnak ilyenkor, de sajnos ott van a nagyobb korosztály, akiket már nem igazán akar senki, mondván már nehezebben illeszkednek be, nehezebben kezelhetők. Szerintem/szerintünk ők ugyanúgy megérdemlik azt az esélyt, hogy szerető családban lehessenek. Mi nagyobb gyereket, gyerekeket szerettünk volna. Sajnos a jelen körülményeink már nem alkalmasak gyermek befogadására. Ennek ellenére nem adtam fel teljesen az álmomat, meg szeretném valósítani.  Most, bár már túl vagyunk a meghitt, ünnepi, családi ebéden, mégis ez a gondolat kavarog a fejemben. Hány gyermek van bent az "árvaházban", akiket nem tudnak, nem akarnak hazavinni, vagy teljesen lemondtak róluk a szülők. Ugyan van karácsonyfa, apró ajándék a fa alatt, de az igazi ajándékot, a szerető, meleg családot mégsem ismerhetik. Nem hiszem, hogy az anyagi támogatás minden esetben a legkedvezőbb. Nyilván hatalmas szükség van rá, de az érzelmekre még nagyobb. Ők már eleve hátrányban vannak mindenkivel szemben, akik családban nőnek fel, mert nincs előttük példa, megtanítani szeretni nem lehet, azt érezni kell.
Persze azzal is tisztában vagyok, hogy egy másik gyerek nem olyan, mint az embernek a vér szerinti, de talán ez is csak rajtunk múlik. Szóval, kicsit rosszul érzem most magam a bőrömben és arra gondolok folyamatosan, hogyan tudom/tudjuk megoldani, hogy legalább mi rendszeresen bemehessünk hozzájuk és nem havonta, hanem a lehető legsűrűbben.

Az esti villanygyújtáskor gondoljunk azokra is, akik ilyenkor egyedül, a szerető család nélkül töltik az ünnepet!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése