2014. július 5., szombat

Új kezdet

Azt hiszem ismét magyarázatra szorul a viselkedésem, a reakcióim, de legfőképpen a viszonylagos eltűnésem, hallgatásom.
Lassan három hónapja nem igazán találom önmagam és még onnan is kezdek egyre lejjebb csúszni. Nagy volt a nyomás mind a magánéletemben, mind a "munkába". A magánéletben ugye a régi történet a pénzintézettel, illetve a legkisebb gyermekünk orrmandula műtéte, ami elsőre elmaradt és majd másfél hónap várakozás után végre megtörtént. Tudom, ez csak egy egyszerű rutinműtét, de talán öregszem és ezért egyre aggódobb vagyok, de nehezen viseltem. Szerencsére Ő nem, mert másnap reggel már itt ugrált mellettem, mintha csak egy panzióban töltötte volna az elmúlt 24 órát :). Most majd egy újabb aggódós időszak következik, mert végre a kislány spaninkat ivartalanítjuk. No de akinek gyermeke / gyermekei vannak, annak állandó aggódás minden nap :)
A "munka"! Valójában ezt a szót azért teszem mindig, mindenhol idézőjelbe, mert elvileg amit csinálok az a munkám, de nem annak élem meg, mert imádom, mindent, ami vele jár. Azonban sajnos rá kellett döbbennem, hogy túlnött rajtam és bármennyire is szinte ez az életem, persze a család után, már sajnos veszélyezteti a fizikai létemet. Amikor az ember éjszakánként arra riad "Jézusom, nem leszek kész", vagy hirtelen pánikroham tör rá, vagy hirtelen annyira elkezd verni a szíve, hogy fizikailag is fáj, pedig a gyógyszerek miatt nem lehetne egyik sem, vagy elkezd rohamosan romlani a látása, illetve sajnos a remegések újra előjönnek és már a másik oldalt is érinti. Érzed magadon már a folyamatos feszültséget, ami sajnos kihatással van a családra és a kapcsolataidra is. Ekkor kell megájt parancsolni és dönteni. Amikor az ember ismét elérkezik egy elágazáshoz és el kell tudnia dönteni melyik úton menjen tovább. Persze az "átállás" nem megy egyik napról a másikra, de a döntés már megszületett.
Többen, akik a közösségi oldalon is láttok, mint magánember, azt tapasztalhatjátok, hogy 1 hónapig folyamatosan az állatmentéssel voltam elfoglalva. Tudjátok, korábban is érdelet, de nem ennyire mélyen, sőt! Voltak nekem is olyan pillanataim, amikor felháborodtam, hogy néhány ismerősömnél csak hasonló megosztásokat látok. Én nagyon kutyás vagyok és bizony a két spániel a gyermekem, Dave a 3., Dóri a 6. :) Na, ezt gyorsan megmagyarázom :) Dave - t harmadik gyermeknek kaptam Apától, majd 2 évvel később volt egy mentett kislány spanink, Daisy aki sajnos nem sok időt töltött velünk, mert daganatos volt :( A legkisebbik lányunk legjobb játszótársa lett :) Dóri kutya pedig most lesz 2 éves. Szóval így kerek nálunk a család :) Sajnos Apától kapott szinte első ajándékom, Lucy a puli, december 27 - én végleg elaludt, 14 évesen. A szüleim lassan 3 hónapja hoztak viszont egy keverék kislányt, na Ő volt, aki mindent megváltoztatott. Valahogy a kutyák megnyugtatnak, na meg az ékszerek készítése :D Ezt ők is érzik, mert sokkal nagyobb odafigyelést kapok tőlük, mint eddig bármikor, pedig mindig együtt vagyunk és igencsak elkényeztetem Őket :D 
Ekkor tudtam először nyiltan kimondani, hogy igen, valami eltört, megváltozott bennem és a szó legszorosabb értelmében, ha élni akarok, akkor változtatnom kell. Sajnos már olyan szinten túlvállaltam magam, hogy egyedül nem bírom, két embert pedig nem tart el ebben a formájában az "üzlet", csak akkor, ha egy nagyot lépek előre, de ezt nem szeretném megtenni.
Utálom magamat, hogy a családdal is ingerült vagyok, nincs türelmem, időm semmihez, mert folyamatosan kapkodok. Korábban imádtam sütni és főzni, de ehhez sincs türelmem :( Nagyon sok magán jellegű levelezésem volt, van, ami nekem ugyanúgy fontos, mint a sok kedves embernek, de annyira elúsztam a válaszokkal is, hogy azt már szégyenlem :(
Az igazi felszabadító érzést az ékszerek készítése és a kutyák jelentik és ezt a családom is érzi, támogatnak benne.
Sajnos időközben az állatmentés felől valamilyen szinten elfordultam, mert hatalmas átverések vannak :( Egyszerűen becsapják a naiv embereket. Ez az a pont viszont, amiről nem szeretnék írni, mert mi is beleestünk, tapasztaltuk mi folyik valójában a háttérben :( Van pozitív tapasztalat is és Tőlük nem fogok elfordulni :)

Sajnos az első soraim írása óta (eltelt legalább másfél hónap a kezdeti és a mostani sorok között) az állapotom még többet romlott :( A Parkinson elkezdte átvenni a testem felett az uralmat. Nagy önfegyelemre van szükségem. Eljött ismét egy pont, amiről itthon lassan 1 éve beszéltünk először. Mi lesz akkor, ha már nem fogok tudni alkotni? Hogyan tovább? A megoldást, vagyis az "I" - re a pontot a férjem tette fel. Más irányba kell gondolkodni, amihez nem kell a kezem, csak a fejem és a szívem. Sikerült találni egy olyan "dolgot", ami mindkettőnk számára fontos, kihívás és közös időtöltés. Felszabadított! Megtettük az első lépést és ismét előjött az alkotási vágy is. Mindjárt 40 éves leszek és nagyon nem szeretném magamat temetni, élni szeretnék, felszabadultan, boldogan.
Június 30 - án volt a 14. házassági évfordulónk. Nagyon hálás vagyok a férjemnek, hogy nem csak elvisel, de nagyon szeret és ennyi év alatt sok mindent lenyelt, elnézett nekem, csak én voltam a fontos és mindvégig segíteni szeretett volna. Köszönöm Neked Apa!!!!!!!!!!!!!
Furcsa ezt mondani, de ezen a héten nagyot fordult velem a világ. Hétfőn megismertem Valakit, aki egy fantasztikus ember, hatalmas pozitív energiával, aki most testileg, lelkileg segít rajtam :) Hétfőn bővült a családunk egy négylábú taggal. Na igen, itt biztosan támadásokat kapok majd, mert galád módon nem mentettünk, hanem vettünk. Nem érdekel! Úgy érzem nem csak egy élőlényt kaptam, hanem egy lehetőséget, egy kihívást, mert terv is van Vele. Sőt! Tegnap este kiderült, hogy lesz egy közös pont Apával, mert bár a feladat az enyém lesz, de végre találtunk egy "dolgot", ami Neki is tetszik, amit élvezni tudna, lehetőséget ad arra, hogy ismét kettesben tölthessünk több időt és megnyugodjunk mindketten.

A lényeg a sok zagyvaságnak! Elérkezett ismét a változás ideje és csendben, titokban megtettük az első lépéseket, együtt, közösen!