2015. február 23., hétfő

A legnagyobb

Ismét, talán túlságosan is, de kiadom magam, a családomat, amely tanulságként szolgálhat másnak is. Talán többeteknek nagyon negatív véleménye lesz rólam, de vállalom, mert ez is én vagyok.
Múlt héten történt a baj és nagyon - nagyon sokan drukkoltatok, érdeklődtetek, rengeteg privát levelet kaptam és ez utóbbira nem mindegyikre tudtam, voltam képes válaszolni. Köszönjük Nektek, hogy ennyien mellettünk voltatok!
A kamaszkor nehéz és viszonylag az elején vagyunk, de sajnos a sok változást nem csak én tapasztaltam meg. Bárhogyan is állunk a gyerekhez egy idő után az ember nem hisz, nem figyel, túllép ezeken saját maga megóvása érdekében.
Most is ez történt. 2 hete jött az első tünet, amelynek senki nem tulajdonított jelentőséget, majd a farsang napján, amit amúgy nagyon várt, délelőtt hazaküldték lázzal. Apa azonnal bevitte az orvoshoz, de nem talált ő sem kiugró dolgot és gyógyszert sem kapott. Itthon aznap minden a feje tetején állt, mert éppen a konyhát csináltuk, az összes szoba telepakolva a konyha tartalmával. Felszabadítottam az ágyát és persze a hozzá vezető kis ösvényt is. Néha előjött napközben és oda - oda nézett hogyan is állunk. Tudjuk, hogy a kamaszok milyenek, szeretnek kibújni a "munka" alól. Szombat reggelre viszont 39.9 fokos lázzal és hatalmas piros foltokkal ébredt, ez utóbbit a láznak tudtam be, de még mindig nem hittem Neki. Korábban is volt olyan, hogy képes volt lázat generálni, csak azért, mert valamit nem akart, mondjuk suliba menni. A lázát Apa lehúzta, majd a következő éjszakát jajgatással töltötte, már kevésbé lázasan és némileg halványuló foltokkal (valószínűleg a kalcium hatására). Vasárnap már csak segítséggel közlekedett, egyre jobban lemerevedő testtel. Hétfőn Mindenki ment a dolgára és Anyu csak erőltette az orvost, hogy elviszi (amúgy is a láz miatt vissza kellett vinni), nekem itt volt a sok pakolni való és amúgy is minek menjek még én is Velük. Az orvostól kijövet felhívtak, hogy kórház, így gyorsan összepakoltam Neki mindent, de nem mentem Velük ide sem, mert több óra ott ücsörgés után úgyis jönnek haza. Nem így történt, mert benntartották. Apa néhány órával később, a megszokott idegállapotát is felülmúlva jött haza és félrevont, megyünk Pestre, mert a mentő felvitte a Lászlóba. Na, innentől vettem komolyan, mert oda nem visznek csak úgy be, főleg vidékről egy gyereket mentővel. Az osztály persze telefonon elérhetetlen volt, később tudtuk meg, hogy miatta, így igen csak kapkodva elindultunk itthonról. Félúton hívtak minket és egy vizsgálathoz kérték a beleegyezésünket, amiből már biztos volt, nagy a baj. A végére értünk be, megkapta a szobát és beszélgettünk Vele. Megvártuk a gyors tesz eredményét, amely szerencsére kizárta az agyhártyagyulladást. Egy nagyon fiatal, lelkiismeretes doktornő volt mellette, aki közben nem csak a híreket hozta, hanem vérnyomást is mért, majd szólt a nővérnek, hogy hozzon egy másik készüléket, mert ez nem jó. Ugyanazt mutatta. A doktornő kiment telefonálni és amikor visszajött közölte, intenzív osztályra viszik, mert összeesett a keringése. A váróban ültünk és még mindig nem éreztük, hogy akkora gond lenne, mert azt gondoltuk az előző vizsgálat miatt megijedt és csak ezért ilyen a vérnyomása. Majd az idő egyre lassabban telt mire végre kijöttek hozzánk és kérdéseket tettek fel, amiket nem is értettem hogy jönnek ide. Majd közölték, hogy most elaltatják, mert művénát kell preparálni a kezelés miatt és valamelyikünknek alá kell írni a papírokat, mert ha rosszabb lenne az állapota, akkor éjjel lélegeztetőre kerül. Nálam itt szakadt el minden és nem is én mentem be. Hazafele sok minden kavargott bennem és nagyon csúnya, galád módon azzal biztattam magam, hogy Ő a három közül a legerősebb, aki már a 29. héten meg akart születni, aki végül a 38. héten, nagy szenvedések (szenvedtetések) után végül oxigénhiányosan jött a világra, aki annyira szerette a tanítónénijét, hogy hagyta magát és sok mindent meghazudtolva mégis megtanulta azokat a dolgokat, amelyekre azt mondták soha nem lesz rá képes. Éjjel persze a telefon felhangosítva maradt, hogy értesíteni tudjanak. Másnap délelőtt csak annyit mondtak, hogy valami bakteriális fertőzés került a véráramba (vérmérgezés), de jól reagál a kezelésekre, de még 24 óra kritikus. Este bementünk, a látogatási tilalom ellenére és szerencsére a nagyon kedves doktor be is engedett hozzá. Korábban nagyon szerettük az egyik kórházas sorozatot, de amikor élesben látod, a gépek és a csövek között a saját gyerekedet, akkor az egészen más. Másnap délelőtt jó hírt kaptunk, hogy túl van az életveszélyen és jobban van, de nem engednek be hozzá, sajnos. Következő nap már délután felhívott, csilingelt a hangja és végre volt egy kifogás, hogy bemehessünk hozzá, mert csomagot kellett vinni. Kaptunk 5 percet, ami végül 15 - 20 perc volt. Kiderült, hogy 48 óra kimaradt, semmire nem emlékszik, szerencsére. Péntekre le tudták venni teljesen a gépekről, így végre mehetett vissza az osztályra.
Szóval majd 4 nap pokol volt, de azt hiszem, vagyis remélem  mindketten tanultunk belőle. Nem tudom a történtek után hogyan fog alakulni a kapcsolatunk, jobban bízik - e majd bennem, mint korábban, vagy még inkább elutasít, mert bár mindig engem hívott előbb és nem Apát, de a szemében még mindig ez utóbbit látom.
Köszönjük Nektek a sok jókívánságot és a drukkolást! El sem hiszitek mekkora erőt adott és Dalmának mennyire jólesett, hegy ennyien gondoltatok Rá! Köszönjük!!!!!!!!!!!!!!!