2015. december 26., szombat

2015 év összegzése

Nagyapám mindig mondta, hogy majd  meglátom, ahogy öregszem, az évek egyre gyorsabban eltelnek majd. Akkor gyerek fejjel nem hittem Neki, de valóban, egyre jobban érzem. Az idei év még gyorsabban eltelt, mint az előző.
Az év eleje ott folytatódott, ahol tavaly karácsony előtt, szinte az utolsó napon véget ért, vagyis folytattam a lakásfelújítást. Kicsit elmentem más irányba, a romantikusabb stílus felé. Így eldöntöttem, hogy a meglévő bútorainkból hozom ki a lehető legtöbbet, így nekikezdtem a felújításuknak, átfestésüknek. Közben végre a konyhát is fel tudtuk újítani, vagyis egy egyszerű munkalapcsere már önmagában is csodákra képes, illetve a meglévő bútorokat festettem / festettük át. Sajnos itt lett nagyon beteg a nagylányunk, ami az egész évünkre rányomta a bélyegét. Itt valahol elveszítettem a fonalat és nem is tudtam visszatalálni önmagamhoz, így sajnos az ékszerek még inkább háttérbe szorultak, csak a nagylánnyal foglalkoztam, illetve folytattam a felújításokat, sokszor Őt is bevonva a "munkába".
Fejben annyi elképzelésem volt, hogy milyen ékszereket szeretnék elkészíteni, de e lelkem nem vitt rá, illetve sajnos az igények sem. Megpróbáltam ez utóbbihoz igazodni, de nem ment, így szinte csak megrendelésekre "dolgoztam". Közben bennem is valami megváltozott. Ismét nem találtam a helyemet.
Minden energiámat, figyelmemet a nagylányunkra fordítottam és teljesen megváltozott a kapcsolatunk. A mai napig az jár a fejemben, amit akkor februárban éreztem végig azokban a napokban, hogy bármikor elveszíthetjük Őt.
Év közben új, eddig ismeretlen világba csöppentünk, nagyon sok élménnyel lettünk gazdagabbak, mert bővült a családunk két négylábú taggal, illetve eredményekkel. Azokon a hétvégéken teljesen ki tudtam kapcsolni, amíg a kiállításokon voltunk, de mégsem sikerült annyi pozitív energiát összegyűjtenem, hogy alkotni tudjak ismét.
Nyáron sikerült eljutnunk nyaralni is, ami eddig még soha nem fordult elő. 10 napig csak mi öten voltunk és ez idő alatt teljesen kikapcsoltunk, feltöltődtünk. Hatalmas élmény volt, mert eddig a gyerekek még soha még egy táborban sem voltak, nemhogy nyaralni.
Ez után jött egy újabb idegeskedés, mert a legkisebb gyermekünk SNI -s és speciális iskola kellett Neki, ahova nem volt egyszerű bekerülni (bürokrácia miatt) és közben azt is ki kellett találni, hogy a nagylányunk hova megy továbbtanulni.
Ezek után még inkább leengedtem és bizony voltak napok, amikor csak ültem a gép előtt és játszottam, mert nem jött belülről semmi.
A tavaly kialakított étkezőt megkaptam hobbi szobának, így egy régi nagy vágyam vált valóra.
Jött az adventi időszak és az utolsó pillanatban még beesett rendelés, amikor már az új terveimet szerettem volna megvalósítani, de talán egész évben ez volt az egyetlen, ami terv szerint ment. Hosszú évek óta nagyon szerettem volna megtanulni varrni, bár korábban már voltak próbálkozásaim, vagyis a kényszer vitt rá, de most más szerettem volna és nagyon eltökélt voltam. Eldöntöttem, hogy az idei dekoráció más lesz, mint eddig volt, mert én fogom elkészíteni. A végén annyira "belejöttem", hogy még karácsonyfadíszeket is varrtam :) Persze az elképzeléseimmel a család ismét nem értett velem teljesen egyet, pl a fának miért kell annyira fehérnek lennie majd? Nálunk az a szokás, hogy az adventi időszakban az egész lakás folyamatosan díszbe öltözik és december 23 - án délelőtt a fa bekerül a helyére (évekig nagy műfenyőnk volt és ennek összerakása időigényes, illetve feszültségektől egyáltalán nem mentes volt), ami az idény egy hatalmas gyökeres fenyőfa lett és este, vacsora és fürdés után pizsamába díszítjük együtt közösen a fát. Szerencsére az idén sikerült olyan díszeket is vásárolni, amelyek mindenkinek tetszettek, de ott volt mellette az általam nagyobb mennyiségben varrott díszek is. Már amikor elkezdtük, vagyis csak az égők voltak fent, akkor elhangzott "Utálom, hogy Anyának mindig igaza van" kezdetű mondat :D Én mindvégig 100 % - ban biztos voltam az elképzelésemben, de ahogy a gyerekek díszítették a fát, már nem csak én láttam, amit szerettem volna. Régen éreztem azt, amit akkor és ezekben a pillanatokban is, sikerült egy teljes mértékben ránk jellemző fát készíteni, díszíteni és a díszek nagy részét is én varrtam .
Nem tudom mit hoz a jövő év, de az idei tele volt érzelmi hullámvasúttal. Vannak elképzeléseim, hogy mit szeretnék, melyik úton továbbmenni jövőre és tudom, a családom bárhogyan is döntök 100 % - ban mellettem áll.
Köszönöm Mindenkinek az idei figyelmet, sok kedves mondatot és a megrendeléseket, a bizalmat! Kívánok Mindenkinek egy Olyan Boldog Új Évet, amelyet elképzelt magának! <3

2015. augusztus 13., csütörtök

Megint eltelt egy év

Na nem az utolsó blogbejegyzésem óta, hanem ma egy gyertyával több van a képzeletbeli tortámon és most van 1 éve a napokban, hogy meghoztam az egyik legnehezebb döntést az életemben.

Tavaly augusztus elején három napot sikerült együtt tölteni a családnak, majd utána 48 órát a Férjemmel is kettesben és akkor kezdett bennem megfogalmazódni, hogy a "munkámat" abba kellene hagynom. Augusztus 20 -a után viszont nem tudtam már olyan erőbedobással "dolgozni", mint korábban és fel kellett tennem az "I" -re a pontot. A család nagyon örült, de kételkedtek is a döntésemben, vagyis abban, hogy tényleg képes leszek e a kitűzött napon befejezni. Képes voltam rá, de hetekig nem találtam a helyemet. Hiányzott a folyamatos pörgés, az egész napos kapkodás, szaladgálás, no meg a levelezések. Az idei évben inkább a családdal voltam, a lakást igyekeztem szebbé tenni és a meglévő alapanyagot használni, illetve ékszerek szinte csak rendelésre készültek.
Februárban a nagylányunk betegsége is sok mindenre figyelmeztetett. A mai napig képtelen vagyok elhinni, hogy csak hajszálon múlott minden.
Az összes nyári szünetben igyekeztem többet Velük lenni, csak a minimálisat "dolgozni", de az idén úgy döntöttem, hogy június 15 és szeptember 1 között csak az övék vagyok, a rendelések várhatnak. Az idén először sikerült elmennünk nyaralni, vagyis én utoljára 21 éve voltam, a gyerekek pedig még sosem, még egyedül sem. Egy hét felhőtlen pihenés és tényleg semmittevés volt a tengerparton. A kutyáink és Anyukám már nagyon hiányoztak, de életemben először nem akartam hazajönni és lélekben teljesen ott ragadtam.Nem egy luxushelyre mentünk, de az ottani élet valahogy magával ragadott. Képtelen vagyok elszakadni. Remélem a gyerekeknek is sikerült egy feledhetetlen élménnyel gazdagabban hazaérkezniük.
Tegnap sikerült Őket ismét meglepni, ugyanis egy egész napot egyedül tölthettek, vagyis csak a két nagy, felnőtt felügyelet nélkül egy aqua parkban. Számukra hihetetlen volt, hogy elengedtem Őket és igazából magamat sem nagyon értem, de meg kellett tennem. Annyira tyúkanyós lettem és nem engedtem el sehova sem Őket, nehogy bajuk legyen, hogy ez már többek szerint súrolja a normális határokat. Elengedtem őket, persze egész nap izgultam :)
Lassan itt az iskolakezdés, de most valahogy én sem várom annyira. Jó volt Velük lenni, ismét kikapcsolni, újra anyának lenni. Az elmúlt négy évet kihagytam, sosem engedhettem le, nem tudtam csak rájuk figyelni.
Az elmúlt egy évben már nagyon sokan megkérdezték, hogy azért hagytam -e abba az alkatrészezést, mert nem érte meg? Tudom, a mai világban sokan csak erre tudnak gondolni, sajnos, viszont amikor leírom, hogy ez valójában mivel is járt és mindezt egyedül csináltam, akkor már másképpen látják a dolgokat.
A családomnak nagyon hálás vagyok, hogy így is kitartottak mellettem és bár a gyermekeink egyáltalán nem voltak elnézőek, mégis szeretnek.
Talán az a négy év arra is jó volt a sok év kihagyás után, hogy nekem is volt egy életem és már jobban tudom értékelni a családom szeretetét. Bár szeptembertől gőzerővel szeretném megkezdeni ismét az alkotást, de már tudom hol van a határ és nekem is vannak korlátaim, de elsősorban családom, akiknek szükségük van rám.

2015. március 18., szerda

A legnagyobb szülinapos

Ez a bejegyzés más, mert nem csak az ünneplésről, a boldogságról szól. 
14 éve ilyenkor már mindent és mindenkit nagyon utáltam, mert bizony előző nap (akkor szombat) már délután 14 h óta "kínoztak", mert az orvos úgy gondolta, hogy megsürgeti a szülést. Amikor az embernek, a fájdalmakon kívül, a legcsodálatosabb dolog kellene, hogy legyen életében a gyermeke születése, akkor ezt a nagyon "lelkiismeretes" egészségügyi dolgozók rémálommá varázsolják (remélem ezek az emberek már évekkel ezelőtt kiléptek ebből a körből). Igen, a mai napig dühöngök ezért, mert maradandó volt testileg, lelkileg a negatív, nemtörődöm hozzáállás. A nagyon nehéz terhességet még inkább megnehezítették a szülés "előkészítésével", a megalázásokkal, majd amikor eltelt 36 óra és már közeledett a nagy baj, akkor elkezdtek kapkodni (maradandó testi "fogyatékosságot" okozva) és még inkább gyűlöltem mindent. Ezek után még eltelt fél nap, mire először Dalmát láthattam, mert persze csak megmutatták. Sajnos ez kőkeményen kihatott a további életünkre :(
Így láthattam Dalmát először, több mint fél naposan

Ma egy hónapja ilyenkor még nagyon idegesek voltunk, mert Dalma még nem volt túl az életveszélyen, csak dél környékén tudták biztosra kijelenteni (ez a bejegyzés kora reggel íródik). Azt gondolom, hogy akkor valami megtört, valami megváltozott, valami megszületett és meghalt. Úgy érzem meghalt a korábbi énem nagy része és a mai napig nem igazán találom önmagam. Senki nem látta a gyötrelmemet és nem is akartam, csak az volt a fontos, hogy Dalma él és meggyógyul! Majd 14 év eltelt az életünkből, mert csak éltünk egymás mellett és ellen, mindezt csak azért, mert az elején minden rosszul indult.
Nem nézek vissza, mert többé nem akarom Dalmát sem gyötörni, csak megismerni és szeretni és tudom, talán sosem bocsát meg nekem, de akkor is az anyukája leszek, maradok.
Talán nem ez a legboldogabb, legszebb születésnapi köszöntés, de bízom benne Dalma tudja, érti, hogy mindezt miért is írtam ki.

Drága Dalma, Nagyon boldog 14. születésnapot kívánunk!

2015. február 23., hétfő

A legnagyobb

Ismét, talán túlságosan is, de kiadom magam, a családomat, amely tanulságként szolgálhat másnak is. Talán többeteknek nagyon negatív véleménye lesz rólam, de vállalom, mert ez is én vagyok.
Múlt héten történt a baj és nagyon - nagyon sokan drukkoltatok, érdeklődtetek, rengeteg privát levelet kaptam és ez utóbbira nem mindegyikre tudtam, voltam képes válaszolni. Köszönjük Nektek, hogy ennyien mellettünk voltatok!
A kamaszkor nehéz és viszonylag az elején vagyunk, de sajnos a sok változást nem csak én tapasztaltam meg. Bárhogyan is állunk a gyerekhez egy idő után az ember nem hisz, nem figyel, túllép ezeken saját maga megóvása érdekében.
Most is ez történt. 2 hete jött az első tünet, amelynek senki nem tulajdonított jelentőséget, majd a farsang napján, amit amúgy nagyon várt, délelőtt hazaküldték lázzal. Apa azonnal bevitte az orvoshoz, de nem talált ő sem kiugró dolgot és gyógyszert sem kapott. Itthon aznap minden a feje tetején állt, mert éppen a konyhát csináltuk, az összes szoba telepakolva a konyha tartalmával. Felszabadítottam az ágyát és persze a hozzá vezető kis ösvényt is. Néha előjött napközben és oda - oda nézett hogyan is állunk. Tudjuk, hogy a kamaszok milyenek, szeretnek kibújni a "munka" alól. Szombat reggelre viszont 39.9 fokos lázzal és hatalmas piros foltokkal ébredt, ez utóbbit a láznak tudtam be, de még mindig nem hittem Neki. Korábban is volt olyan, hogy képes volt lázat generálni, csak azért, mert valamit nem akart, mondjuk suliba menni. A lázát Apa lehúzta, majd a következő éjszakát jajgatással töltötte, már kevésbé lázasan és némileg halványuló foltokkal (valószínűleg a kalcium hatására). Vasárnap már csak segítséggel közlekedett, egyre jobban lemerevedő testtel. Hétfőn Mindenki ment a dolgára és Anyu csak erőltette az orvost, hogy elviszi (amúgy is a láz miatt vissza kellett vinni), nekem itt volt a sok pakolni való és amúgy is minek menjek még én is Velük. Az orvostól kijövet felhívtak, hogy kórház, így gyorsan összepakoltam Neki mindent, de nem mentem Velük ide sem, mert több óra ott ücsörgés után úgyis jönnek haza. Nem így történt, mert benntartották. Apa néhány órával később, a megszokott idegállapotát is felülmúlva jött haza és félrevont, megyünk Pestre, mert a mentő felvitte a Lászlóba. Na, innentől vettem komolyan, mert oda nem visznek csak úgy be, főleg vidékről egy gyereket mentővel. Az osztály persze telefonon elérhetetlen volt, később tudtuk meg, hogy miatta, így igen csak kapkodva elindultunk itthonról. Félúton hívtak minket és egy vizsgálathoz kérték a beleegyezésünket, amiből már biztos volt, nagy a baj. A végére értünk be, megkapta a szobát és beszélgettünk Vele. Megvártuk a gyors tesz eredményét, amely szerencsére kizárta az agyhártyagyulladást. Egy nagyon fiatal, lelkiismeretes doktornő volt mellette, aki közben nem csak a híreket hozta, hanem vérnyomást is mért, majd szólt a nővérnek, hogy hozzon egy másik készüléket, mert ez nem jó. Ugyanazt mutatta. A doktornő kiment telefonálni és amikor visszajött közölte, intenzív osztályra viszik, mert összeesett a keringése. A váróban ültünk és még mindig nem éreztük, hogy akkora gond lenne, mert azt gondoltuk az előző vizsgálat miatt megijedt és csak ezért ilyen a vérnyomása. Majd az idő egyre lassabban telt mire végre kijöttek hozzánk és kérdéseket tettek fel, amiket nem is értettem hogy jönnek ide. Majd közölték, hogy most elaltatják, mert művénát kell preparálni a kezelés miatt és valamelyikünknek alá kell írni a papírokat, mert ha rosszabb lenne az állapota, akkor éjjel lélegeztetőre kerül. Nálam itt szakadt el minden és nem is én mentem be. Hazafele sok minden kavargott bennem és nagyon csúnya, galád módon azzal biztattam magam, hogy Ő a három közül a legerősebb, aki már a 29. héten meg akart születni, aki végül a 38. héten, nagy szenvedések (szenvedtetések) után végül oxigénhiányosan jött a világra, aki annyira szerette a tanítónénijét, hogy hagyta magát és sok mindent meghazudtolva mégis megtanulta azokat a dolgokat, amelyekre azt mondták soha nem lesz rá képes. Éjjel persze a telefon felhangosítva maradt, hogy értesíteni tudjanak. Másnap délelőtt csak annyit mondtak, hogy valami bakteriális fertőzés került a véráramba (vérmérgezés), de jól reagál a kezelésekre, de még 24 óra kritikus. Este bementünk, a látogatási tilalom ellenére és szerencsére a nagyon kedves doktor be is engedett hozzá. Korábban nagyon szerettük az egyik kórházas sorozatot, de amikor élesben látod, a gépek és a csövek között a saját gyerekedet, akkor az egészen más. Másnap délelőtt jó hírt kaptunk, hogy túl van az életveszélyen és jobban van, de nem engednek be hozzá, sajnos. Következő nap már délután felhívott, csilingelt a hangja és végre volt egy kifogás, hogy bemehessünk hozzá, mert csomagot kellett vinni. Kaptunk 5 percet, ami végül 15 - 20 perc volt. Kiderült, hogy 48 óra kimaradt, semmire nem emlékszik, szerencsére. Péntekre le tudták venni teljesen a gépekről, így végre mehetett vissza az osztályra.
Szóval majd 4 nap pokol volt, de azt hiszem, vagyis remélem  mindketten tanultunk belőle. Nem tudom a történtek után hogyan fog alakulni a kapcsolatunk, jobban bízik - e majd bennem, mint korábban, vagy még inkább elutasít, mert bár mindig engem hívott előbb és nem Apát, de a szemében még mindig ez utóbbit látom.
Köszönjük Nektek a sok jókívánságot és a drukkolást! El sem hiszitek mekkora erőt adott és Dalmának mennyire jólesett, hegy ennyien gondoltatok Rá! Köszönjük!!!!!!!!!!!!!!! 

2015. január 15., csütörtök

A legkisebb

Ma, vagyis tegnap 6 éve, hogy életem legnehezebb döntését kellett meghoznom, egyedül. Nem dönthetett helyettem senki. Bizony, Sára ma lett 6 éves
Sára érkezését 4 év tervezés előzte meg, napi szintű beszélgetésekkel, de ahogy ment az idő egyre kevesebb esély volt rá, hogy újra várandós lehetek. Sok volt a komplikáció és az idő csak ment, majd már egyre jobban közeledett az utolsó lehetőség. Csoda történt, mert kaptunk egy lehetőséget és azonnal várandós is lettem. Életem legszebb 38 hete következett. Lehiggadtam, türelmesebb lettem és már tudtam ülni a fenekemen órákon keresztül. A hasamban fejlődő kis életre koncentráltam és életemben először NŐ -nek éreztem magam. Nagyon boldog voltam.
Szerencsére a folyamatosan félretett pénz miatt megengedhettük, hogy magán kórházban szüljek és ez mentette meg az életünket is. A szülés napján azonban jött a nehéz döntés. Nem tartották biztonságosnak az altatást Sára miatt, de az epidurálással pedig a későbbi egészséges életemet kockáztattam. Végül csak a csodára gondoltam és arra, hogy hamarosan a kezemben tarthatom, így az Ő élete fontosabb volt.
Amikor nagy sokára hallottam, hogy sikerült kivenni a hasamból, akkor azt éreztem, hogy most azonnal mennem kell, mert innentől kezdve el sem szeretném engedni. A nap hátralévő részét csak azzal töltöttem, hogy Őt néztem és kimondhatatlanul boldog voltam, pedig nagyon - nagyon picike, csúnya és tiszta lila folt volt mindene. Másnap, vagyis 26 órás volt, amikor "elszakították" tőlem, mert a foltjai miatt át kellett vinni egy másik kórházba, ahova csak picivel később tudtam utána menni. Az ezt követő hetet nem kívánom senkinek. Amikor Sárát végre hazavihettük, akkor még fél év folyamatos aggódás következett, de ott volt, szinte egész nap a kezemben és tanított folyamatosan. Megtanított anyává lenni, elfogadni, a türelemre és az igazi szeretetre.
Igen, a mai napig nagyon el van kényeztetve, de Neki köszönhetjük a legtöbbet!
Drága Pici Kislányunk! Nagyon boldog születésnapot kívánunk Neked! <3
 Ilyen kis csúnya volt, de itt már a kezemben

 Szerintem Sára és Máté ragaszkodása egymáshoz valahol itt kezdődött, ami azóta csak egyre erősebb :)

Így lett teljes a család