2016. december 27., kedd

Év végi összegzés?

Szeretem megírni az év végén az összegzést és visszaolvasva látom, hogy a következő évem milyen volt az előzőekhez képest. Most talán kissé össze - vissza megyek majd az időben
Ahogy közeledett a karácsony, úgy Sára egyre sűrűbben kérdezte, "Az idén Jézuska hogyan hozza az ajándékokat, hogy ne lássuk meg?" Mindig összeszorult a gyomrom erre a mondatra és tudtam, ki kell találnom valami megoldást, ami számára is elfogadható, mert nem szeretném, ha megszűnne számára a varázs, mert Ő még hisz Benne. Már tavaly karácsonykor kitaláltam, hogy az idén minden ajándék egyesével lesz becsomagolva és úgy kerül a fa alá, mert az elmúlt években inkább ajándékszatyorban kaptamindenki, hogy ezzel is óvjam a környeztet. Igen, igyekeztem odafigyelni, hogy minél kevesebb "szemetet" generáljunk még karácsonykor is, ezért is nem volt több mint 10 éve igazi karácsonyfánk. Most azonban mindent másképpen képzeltem el. Szerencsére  a család is vevő volt az elképzeléseimre. Az ajándékokat még akkor becsomagoltam, amikor a gyerekeknek tanítás volt, így biztos lehettem benne, nem lát meg senki semmit. Arra azonban odafigyeltem, hogy a csomagolást később "újrahasznosíthassam" (ez utóbb kiderült sikeres volt). Rábeszéltek, hogy az idén legyen igazi fenyőfánk és igen, vágott. Egy ismerős kertész hozta, Ő is választotta ki. A korábbi években, amióta a szüleimmel lakunk, mindig úgy volt a karácsony, hogy előző nap este díszítettünk, gyerekekkel együtt, majd másnap, vagyis 24 - én késő délután lementünk Mamáékhoz és közben jött nálunk a Jézuska. Apu halála azonban mindent megváltoztatott. Ő nem szerette a karácsonyt, a rossz gyermekkori emlékek miatt, így igyekezett nem részt venni az "ünneplésben". Hihetetlenül hiányzott a morgolódása 😒 Végül azt találtam ki, hogy a Jézuska ír az idén egy levelet, hogy most éjszaka tenné az ajándékokat a fa alá, amit persze csak 24 - én késő délután lehet kibontani. A család szerint nem bizonyult túl jó ötletnek, mert Sára úgysem tudja megállni majd, de én hittem Benne. Az idén hatalmas, terebélyes fánk lett végül és Sára is elfogadta, hogy nem lehet az ajándékokhoz nyúlni (így csak számolgatta őket). A gyerekek inkább a karácsonyfával voltak egész nap elfoglalva és hihetetlenül boldogok voltak a fa miatt, mert tényleg nem volt még ekkora és ilyen szép fánk. Hihetetlen, hogy közben végig Apura gondoltam,  annyira hiányzott a morgása, a tiltakozása 😒 A gyerekek öröme viszont határtalan volt, ahogy bontogatták a csomagokat. 
Másnap, szintén a korábbi karácsonyokkal ellentétben jöttek hozzánk, vagyis jöttek valakiért. Elvitték az egyik kiskutyát (aznap pont 7 hónaposak voltak), akit karácsonyi ajándéknak szántak (nem, nem gyerek mellé!). Leírhatatlan érzés volt, hogy aznap családhoz kerül (pedig itt is jó dolga volt), majd másnap látni a fotót, hogy mennyire örült neki valaki. Azt nem lehet szavakba önteni 💗
Apu halála sok mindent megváltoztatott. Az első angol cocker alom nem sokkal azelőtt született és felfoghatatlan volt számomra, hogy egyszerre ott van az új élet és a múlandóság. A kicsik születésénél végig ott voltam (segítséggel születtek), majd Apu haláltusáját is szinte végignéztem és az utolsó utáni pillanatokban, percekben és órában is mellette voltam, amíg el nem vitték. Hatalmas a szakadék a két érzés között. Onnantól viszont számomra jött a mélyrepülés, a szakadék. Itt van a családom, akikről gondoskodnom kell így vagy úgy, de számítanak rám, azonban egy részem Vele halt. Igazából hosszú heteken keresztül csak a testem volt jelen. Nem akartam dolgozni, nem érdekelt semmi. Majd jött a szeptember, az iskolakezdés és ekkor vissza kellett jönnöm, mert valaki felrázott. Sára elsős lett és továbbra is a speciális iskolába járt, vagyis folytatta, de észre kellett vennem, hogy megváltozott, nem önmaga volt pár hét múlva. Egy ideig magamban tartottam, majd szép lassan elkezdett kijönni belőlem a nemtetszés és ez egyre hangosabb volt. Szerencsére a család is hamar észrevette, hogy valami nem stimmel. Sárát a lehető leghamarabb ki kell venni abból a közegből, de sajnos mi nem tehetjük, csak a Bizottság. Idegtépő hetek következtek. Kb úgy éreztem magam, mint amikor Sárával a műtőasztalon feküdtem és tudtam Ő már jól van, elvitték (kivitték Apához) és utána akartam menni, de nem lehetett, nem mozdulhattam, nem is tudtam, a szó legszorosabb értelmében meg volt kötve a kezem. Apa hihetetlen sokat segített és szerencsére Sára átmehetett másik iskolába és újra visszakaptuk Őt 💗  
Lassan magamon is éreztem az elmúlt hónapok negatív hatásait. Sajnos az egyik "betegségem" ideg alapon nagyon durván elfajult, ezért úgy döntöttem, hogy a hajfestésnek is véget kell vetnem. Majd amikor már lenőtt a festék, akkor szembetűnő lett   a változás. Megőszültem! Az eredeti hajszínem teljesen kifakult és elég sok ősz hajszál tarkította (tarkítja). Korábban mindig úgy éreztem, hogy nem is vagyok annyi idős, amennyi, csak papíron, mert kb 19 évesnek éreztem magam, de most nem, nagyon nem. Most a tükörbe nézve azt a 42 éves, ráncos, őszülő, megereszkedett nőt látom, aki valójában vagyok. Nem sajnáltatni akarom magam, de ez az év úgy érzem megtört teljesen és ott sírok, ahol senki sem lát. 
Tudom és érzem, hogy össze kell szednem magamat, de most még nem megy. Felelős vagyok a családomért, vagyis a Férjemért, a gyermekeinkért, az Anyukámért (akit nagyon szeretek, de néha Ő a negyedik gyerekem), de úgy érzem értem senki nem felel. Tudom, fel kell állni és tovább menni, újra felépíteni mindent és megtalálni önmagam.

2 megjegyzés: