2016. augusztus 16., kedd

Valami véget ért

Két hete már leírtam a szomorúságot, amely ért minket. Mindvégig a tegnapi naptól féltem és szerettem volna már "túl leni" rajta.
Július 31 - én, éjszaka Apukám örökre elaludt :( Gyorsan elvitte Őt a gyilkos kór, 6 hét alatt, így szinte felfogni sem volt időnk, de mindvégig velünk volt, mellette voltunk. Anyuval mi készítettük Őt elő az utolsó útjára, amelyre sokan azt mondják, nem lettek volna képesek rá. Én is féltem tőle, féltem attól, hogy milyen lesz, milyen egy halott teste, érintése, látványa és hogy valóban képes leszek - e arra, hogy megtartsam az ígéretemet. Ott, abban a pillanatban, azokban a percekben, abban a két órában valami más járt a fejemben. Ott feküdt Apukám és megadhatom Neki azt a végtiszteletet, amelyet idegen kezek nem adhatnak. Nem sírtam, csak néztem Őt ahogy megállapítja az orvos a halálát, ahogy később beteszik a "zsákba" és a kaporba, majd elviszik Őt csendben. Majd amikor visszajöttem a családomhoz és a Férjem mellé bújtam az ágyban, akkor jött elő minden, akkor törtek rám az érzések és akkor tudtam végre sírni.
Ez az élet rendje és legalább nem szenvedett sokat mondja mindenki. Valójában hosszú évek óta mindent elkövetett, hogy jóval korábban menjen el és saját maga állított falak között börtönben éljen, végül viszont nem az vitte magával. Emlékszem Apukámra, akit sokan vádoltak azzal, hogy nem is szeret, nem foglalkozik velem, de ez nem így volt. Amikor nehéz helyzetbe kerültem, akkor is "csak" Ő vette észre rajtam, Ő mondta ki, soha nem hozott meg helyettem döntéseket, nem próbált meg irányítani, de segített, mert szeretett. Sajnos évekkel később az ital hatására nagyon más ember lett és ezért egyre több volt a hangos szó és a tettlegesség. Sajnos a gyerekek csak morzsákat kaptak az igazi szerető Papából. Azt gondoltam, hogy a rossz emlékekkel nem foglalkozik, vagy nem is emlékszik rájuk, de a halála előtt kb két héttel mindenért bocsánatot kért tőlem és a legtöbb dologra élesen emlékezett, ahogyan én is. Mint kiderült, csak tőlem kért mindenért bocsánatot.
Amikor megtudtuk, hogy mennyire beteg, akkor nem is vettem róla tudomást, mert nem hittem el. Majd láttam a folyamatos hullámvölgyet, de ez még hihetetlenebbé tette számomra. Sajnos Vele nem lehetett beszélni soha a halálról, vagyis mindig leegyszerűsítette ezt a kérdést. Annyit mondott csak, hogy hozzá ne járjon ki senki a temetőbe. Ragaszkodtam hozzá, hogy itthon legyen velünk elhamvasztása után. Anyu, akivel 45 évig éltek házasságban, azt mondta, egyáltalán nem biztos abban, hogy képes itthon együtt élni a hamvaival, de végül belátta, hogy igazam van. Így már lassan másfél hete az urnája és fényképe mellett "közlekedünk". Szegény "végignézhette", amint kipakoljuk a műhelyét, melyre a gyűjtögetés volt a jellemző, ahova nem igazán tehettük be a lábunkat soha és pakolás közben meg is értettük, hogy miért volt ez így. Ahányszor elmentem most mellette mindig ránéztem és "boldog" voltam, amiért itt van velünk.
Szombaton volt a születésnapom, de nem éreztem. Egész nap az járt a fejemben, hogy mennyire nehéz volt Őt minden születésnapnál, vagy ünnepekkor felcsábítani magunkhoz a lakásban. Előttem volt egész nap a kép, ahogy állni szokott a lépcsőház ajtajában, a szekrényre támaszkodva, külső szemlélőként és a megfelelő pillanatot várta, hogy elköszönhessen és visszamehessen a saját kis "világába".
Tegnap a templomban végső búcsút vettünk Tőle és este már a kertben került végső nyugalomra.
Valahogy olyan, mintha el sem ment volna, hanem itt lenne köztünk ugyanabban a csendes magányában, ahogyan az elmúlt években élt

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése