nem várt anyaság

A napokban lesz 13 éve, hogy a Férjem megkérte a kezemet. Az egész korábbi életem mindig arról szólt, hogy terveztem. Sosem voltam spontán, na jó a szilveszteri programokat leszámítva, valahogy nem ment. Amikor Őt megismertem, akkor minden más lett. Onnantól kezdve nem tudtam még egy órára sem előre tervezni az életemben és ez nagyon tetszett :) Viszont 6 hónap ismeretség után, amikor szakítani akartam vele, egy átbőgött éjszaka után megkérte a kezemet. Emlékszem, ültem az ágy szélén, egy panzióban voltunk és azon elmélkedtem, hogy holnap haza megyünk és vége, többé nem látom Őt. Egyszer csak szétnyitotta a lábamat és letérdelt elém és megkérte a kezemet. Azonnal hanyatt vágtam magamat az ágyon (na nem azért!) és nem tudtam mit reagálni. Nem is tettem! Lementünk a medencébe fürdeni és csak járt az agyam. Korábban már volt vőlegényem, de szakítottam vele, mert nem éreztem, hogy mellette jó életem lenne (erkölcsileg). Szóval, csak cikáztak a gondolatok. Bármennyire is szerelmes voltam, nem tudtam mit tegyek. Folyamatosan ott volt a mérleg a fejemben és szerintem 24 óra alatt még a gyerekkorából származó élményeket is felsoroltam. Végül vasárnap délután igent mondtam !

Akkor még nem tudtam, hogy hosszú évekig ez lesz az utolsó, előre megfontolt, tervezett lépésem és egyben az utolsó önálló döntésem.

Na, ne értsetek félre, nagyon szeretem a Férjem, de onnantól kezdve minden irányítás nála volt. Persze, ez egy nagyon kényelmes megoldás, de! Esküvő után azonnal terhes is lettem és bevallom egyáltalán nem voltam rá felkészülve még 26 évesen. Nem igazán tudtam mihez is kezdjek. Amikor a tesztet megcsináltam, akkor a Férjem direkt otthon maradt reggel, mert kíváncsi volt. Megmutattam a csíkokat és mindketten sírtunk, de másért. Viszont soha nem felejtem el, amit akkor láttam a szemében, azt az örömöt, pedig Neki már nem az első gyermek volt. Hazamentem és Nagymamámnak elmondtam, hogy mi a helyzet és persze Anyunak is. Nagyi csak nézett, nagyon örült, de Neki elsírhattam a bánatomat, Ő volt az egyetlen, aki megértett. Végül megtartottuk és megint jön a "de"! Az orvost, a kórházat nem választhattam, erről is a Férjem döntött. Ő ugyan nagyon jót akart nekem, nekünk és akkor még nem tudhatta, hogy nagyon rossz döntést hozott. Mindig azt mondtam, az én testem, én rendelkezem felette, most nem tehettem, mert valaki olyanra bízott, akiben egy pillanatig sem bíztam :( Innen elindultam a lejtőn és kezdtem megváltozni. Dühkitöréseim lettek és kezelhetetlen voltam. Ő csak állt és nem értett semmit, csak hajtotta a magáét. 5 hónapos terhes voltam, amikor Nagyi meghalt. Iszonyatos érzés volt! A Férjem ebből sem értett semmit, mert soha nem kötődött annyira senkihez. Iszonyatos lelki fájdalommal járt! (12 és fél éve halt meg Nagyi és a mai napig iszonyatosan hiányzik). Majd jött egy olyan szülés, amit senkinek sem kívánok, még a legkomolyabb ellenségemnek sem. Itt, mint embert, mint nőt teljesen a sárba tiportak és bizony hosszú hónapokig tartó fájdalomban éltem. 1 hét után mehettünk haza és csak ültem az ágyon, meredtem magam elé, mellettem a lányunk és azt sem tudtam hogyan tovább. Próbáltam a férjemmel beszélni, de semmit sem értett az egészből :( Majd még inkább befordultam és a régi önmagam sehol sem volt, még nyomokban sem. Majd rájöttem, hogy megcsalt, amit ő tagadott, de a másik fél megerősítette. Itt még mélyebbre nyomott a gödörbe, ahonnan nincs kiút egyedül :( A Férjem menni akart és ráadásul én teremtettem meg ezt a helyzetet, szerettem Őt annyira, hogy elengedjem. Amikor végre ezt képes voltam kimondani, akkor azt mondta, nem! Megoldjuk együtt!

Mindezt úgy éreztem bármennyire személyes is és nem illik leírni, akkor is a későbbiek megértéséhez szükség van rá. Bár szerintem hasonló helyzeten, érzéseken több nőtársam is átesett már.